|
|
A
báránybőrbe bújt farkas |
|
|
|
A Samos E-5 visszatérő mesterséges hold |
|
|
|
Az Egyesült Államok űrprogramjának kezdeti éveiben - miközben a NASA John Glennt, Scott Carpentert és másokat repített földkörüli pályára a Mercury program keretében - a Légierő is rendelkezett saját, nagyméretű, túlnyomásos, visszatérő űrkapszulával. A fejlesztések titokban történtek. A Samos E-5 mesterséges hold felderítésre alkalmas kamerával repült az űrben. Azonban mára nyilvánvalóvá vált az is, a Légierő mindent megtett a maga emberszállító űrhajójának kifejlesztéséért, mintegy rivalizálásképpen a Mercuryvel. Évtizedekre titkosított programokról lebben fel lassan a hallgatás fátyla, s derül ki az igazság, miszerint az Egyesült Államok Légiereje emberes űrprogramon dolgozott, a legnagyobb titoktartás közepette, klasszikus felderítő küldetések mögé rejtve erőfeszítéseit, „báránybőrbe bújtatta a farkast”.
A Szputnyik-1 felemelkedésével számos amerikai katonai tisztségviselő esett azonnal pánikba és kénytelen-kelletlen szembesült a kozmikus frontok megnyílásával. Az Egyesült Államok Légiereje katonai vezetőinek akkori elképzelése szerint sokoldalúan felhasználható mesterséges holdakat kell kifejleszteni, végső célként meghatározva a Légierő tisztjeinek, a „kék kabátosoknak”, az űrbe küldését. Eisenhower elnök és tanácsadói viszont arra törekedtek, hogy visszatartsák a túlságosan törekvő katonai vezetőket, megakadályozva őket számos ambiciózus tervük valóra váltásában.
Az
űrkorszak
hajnaláról azonban számos katonai és polgári
példát ismerünk, amikor nyilvános közlések szerint ugyan
nem történt semmi, aztán végül is minden megvalósult –
titokban. Az egyik talán legemlékezetesebb példa Wernher fon
Braun Huntsville-i csapata, mely hivatalosan - egy döntés
értelmében – elesett az első amerikai mesterséges hold
megépítésétől, aztán, a legnagyobb titoktartás közepette,
a tudósok egy csoportja mégis ellátta őket a szükséges
alkatrészekkel, s így készült el az Explorer 1. Amikor a
Légierő nem kapta meg az első emberszállító űrhajó
megépítésére vonatkozó megbízást 1958-ban, vezetői
határoztak egy olyan űreszköz megépítéséről, melyet
minimális többletmunkával, ember-vezette űrhajóvá lehet
átalakítani. Habár a Légierő néhány tisztje állítja,
elsősorban a Lockheed mérnökei törekedtek embert-szállító
űrhajó földkörüli pályára küldésével, a Lockheed
azonban semmiféle döntést nem hozhatott űreszközök
fejlesztéséről - a Légierő beleegyezése nélkül.
Továbbá, a Légierő jó néhány tisztje semmiféle titkot nem
csinált abból, hogy ebben az időben szilárd elhatározásuk
volt embert küldeni az űrbe.
A
Légierő elsődleges űrprogramja – az orosz Szputnyik program
célkitűzéseihez hasonlóan -, felderítő mesterséges hold
megépítésére vonatkozott. A WS-117L tervezet hivatalosan
1956-ban indult. Éveken át súlyos finanszírozási válsággal
küzdött, ez a körülmény pedig meglehetősen bosszantotta a
Légierő mintegy tucatnyi alkalmazottját, akik közvetlenül a
projekten dolgoztak, és éppen ez eredményezte, hogy az egyik
fiatal hadnagy, név szerint Jack Herthner otthagyta a
szolgálatot és az iparban keresett állást. Azonban a
Szputnyik felbocsátása után néhány hónappal a WS-117L
program költségvetési támogatása jelentősen megnövekedett,
az összes igényelt anyagi forrást rendelkezésre
bocsátották. 1958. elején a Légierő különböző
alprogramokra osztotta a WS-117L; ezek a Discoverer, a Midas és
a Sentry (Őrszem). Ezen programok keretében részben azonos
alkatrészeket és hordozórakétákat használtak, azonban
különböző küldetések végrehajtására került sor.
1.
ábra. A Lockheed vállalat 1958. áprilisában kiadott WS-117L
tervezete az Agena fokozatból kialakított emberszállító
űrhajóról. Az űrhajót Atlas hordozórakéta juttatta volna
fel földkörüli pályára. A Lockheed akkoriban készítette
ezt a tervet, amikor a Légierő is dolgozott a saját „Embert
az űrbe mihamarabb” programján. Érdemes megfigyelni, milyen
hihetetlenül szűk hely maradt az űrhajós számára, s milyen
kicsavart testhelyzetben kellett repülnie.
Elsőnek
a Discoverer indítása volt beütemezve. Habár hivatalosan
technikai jellegű kísérletnek nevezték, igazából ez csak
fedőnév volt, a Corona felderítő mesterséges holdat takarta.
A Corona-tervezet végrehajtását Dwight D. Eisenhower elnök is
támogatásáról biztosította 1958-ban. Eisenhower elnök
rendelete szerint a Corona-tervezetet ugyanannak a közös
vezetés alatt álló CIA-Légierő csoportnak kellett
irányítania, mely rendkívül sikeresen vezényelte le az U-2
kémrepülőgép programot. Richard Bissel, a CIA tervezési
igazgatója, vezette az új projektet. A hivatalos
fedőtörténet szerint a Discoverert a különböző új
űrtechnológiák kipróbálására, valamint biológiai
kutatások céljából, egerek és majmok világűrbe
küldésére építették. A Corona titkos program volt, ami azt
jelentette, hogy amíg valaki hivatalosan be nem jelenti a
létezését, addig senki sem beszélhetett róla, sőt,
semmiféle publikus dokumentációban sem említhették. A
titkosszolgálat nyelvhasználatához igazodva, a Corona
úgynevezett „fekete” project volt, és mindenki, aki csak
kapcsolatba került a nyilvános Discoverer programmal, azt
hitte, hogy itt valami teljesen ártalmatlan technológiai
tervezetről van szó, habár, néhányan mégis gyanakodtak.
A
Coronát, a tervek szerint, az átalakított Thor
interkontinentális ballisztikus hordozórakétára szerelték
volna, valamint a bostoni székhelyű Itek Corporation által
gyártott kamera-rendszert hordozta volna, annak a cégnek a
termékét, ahová a WS-117L tervezet költségvetési
problémái miatt a megkeseredett Jack Kerther hadnagy távozott.
A Corona kamerája, az elképzelések szerint, 70 milliméteres
filmre készített felvételeket, a filmkazettát ezután kicsiny
visszatérő kapszulába továbbították, ezt, miközben
ejtőernyővel ereszkedett a Föld felé, egy repülőgép kapta
el a levegőben. Repülés közben a kamera és a visszatérő
egység hozzá volt rögzítve egy hordozórakétához, és
második fokozatként funkcionált. Ez az összeállítás
végül az Agena nevet kapta, s a Lockheed gyártotta.
A
Midas korai riasztó mesterséges hold volt. Legfőbb
feladataként a startoló szovjet interkontinentális
ballisztikus rakéták által keltett forró pontok kimutatását
jelölték meg. Habár az eredeti tervek szerint a jóval
erősebb Atlas hordozórakéta vitte volna földkörüli
pályára, végül ugyanazt az Agena fokozatot használták, mint
a Discoverer/Corona küldetések alkalmával, ez a fokozat látta
el a stabilizálási feladatokat és szolgált
energiaforrásként az orbitális pályán. A Coronával
ellentétben a Midas küldetésekben nem vett részt a CIA, a
Midas a Légierő saját programja volt, az irányítását a Los
Angeles-i székhelyű, a Légierőhöz tartozó, Ballisztikus
Rakéta Részleg (BMD) speciális mesterséges holdakra
szakosodott osztálya végezte. A BMD később igen jelentős
szervezetté vált, s olyan kiemelt feladatokat kapott, mint
például az Atlas és a Titán interkontinentális ballisztikus
rakéták kifejlesztése.
A
WS-117L tervezet harmadik, és egyben a legnagyobb volumenű,
szintén a Légierő fennhatósága alá tartózó alprogramja a
Sentry volt. Hasonlóan a Midashoz, ez is Atlas hordozórakétát
használt volna, a Lockheed-gyártotta Agena fokozattal. Habár
létezett a Corona mesterséges hold, a Sentry tekinthető az
amerikai felderítési tevékenység elsődleges
végrehajtójának, s ezzel tulajdonképpen az eredeti WS-117L
program megvalósulásának. Ez volt a BRD legnagyobb
űrvállalkozása. Az osztály számára, beleértve a vezetőket
is, a Corona volt az egyetlen program, addig, amíg a jóval
ambiciózusabb és komplexebb Sentry üzemszerűen el nem kezdett
működni a feltételezések szerint valamikor 1960-ban vagy
1961-ben. Miközben az orosz Szputnyik felbocsátása előtt a
WS-117L tervezet vezetői költségvetési támogatásért
könyörögtek, addig a Sentry program irányítói az összes
igényelt összeget megkapták, az 1958-as 10 millió dollárról
159,5 millió dollárra ugrott a következő évben a
rendelkezésükre álló keret, habár meglehetősen
szövevényes bürokratikus módszerek árán jutottak hozzá. A
Corona programmal ellentétben a Sentry ismert volt. A tervezet
„fehér” volt, legfeljebb csak egy kis szürke árnyalat
keveredett bele, ugyanis a legtöbb részletét titkosították,
miközben a létezéséről és felderítő tevékenységéről a
különböző sajtószolgálatok is tudtak.
A
bürokratikus csűrés-csavarások következtében a Sentry és a
Midas programot egyesítették, s áthelyezték az ARPA
(Korszerű Kutatási Programok Hivatala) irányítása alá. Az
ARPA-t Eisenhower elnök hozta létre, miután Amerika
feleszmélt a Szputnyik-okozta sokkból. Az új hivatal teljesen
független egységként funkcionált a Védelmi Minisztériumon
belül, vezetőségében helyet kaptak a Szárazföldi erők, a
Haditengerészet és a Légierő tisztjei. Az ARPA vezetősége
Washingtonban hozta a döntéseket, a Sentryre és a Midasra
vonatkozóan is, az összes jelentős határozat is itt
született a BMD által Los Angelesből felügyelt műholdas
programok vonatkozásában is. 1958. és 1959. során
meglehetősen visszaéltek ezzel a helyzettel, s kivívták a
Légierő Pentagonban székelő veterán irányítói
ellenszenvét, és ugyanígy a Ballisztikus Rakéta Részleg
vezetőiét is. Az ARPA meglehetősen népszerűtlen volt a
Légierő szemében.
A Lockheed törekvései
Éveken át, a WS-117L
felderítő mesterséges hold program mellett, a Légierő
rendelkezett egy további szerződéssel az ember űrbe
küldésére is (MISS), ennek célja a Légierő pilótájának
mielőbbi világűrbe juttatása volt. Jó néhány társaság
folytatott kutatásokat ezen a téren, habár meglehetősen
kevés támogatást élveztek egészen az orosz Szputnyik
felbocsátásáig. 1958. januárjában a Lockheed elkészült a
nagyméretű, kúpalakú pilótás űrkabin tervével. A 274 cm
magas, 426 cm széles kapszulát az Agena rakétafokozatra
tervezték, mely csak alig volt valamivel szélesebb a kapszula
átmérőjének felénél. Az űrhajó/rakéta kombináció
valamiféle hatalmas gombára emlékeztetett a
kilövőállványon, olyasféle formációra, melyet a korai
mesterséges hold tervezők igyekeztek elkerülni, az akkoriban
még aránylag hiányos aerodinamikai ismereteik miatt. A
Légierő végül is akkoriban nem támogatta ennek a verziónak
a megépítését.
1958.
áprilisának végére a Lockheed elkészítette a pilótás
„űr-orvosi visszatérő berendezését” a Sentry program
keretében. Az elképzelés szerint, embert helyeztek volna egy
rendkívül szűk, a továbbfejlesztett Agena hordozórakéta
csúcsán kialakított űrkapszulába. Erre az időre a Lockheed
mérnökei csökkentették az űrkapszula méreteit az Agena
rakétafokozat átmérőjéhez igazodva, 152,4 cm átmérőre. A
rendkívül szűk hely miatt az űrhajósnak meglehetősen
kitekert testhelyzetbe kellett ülnie, a lábát felhúzva és
maga mellé feszítve; ez a testhelyzet lényegesen
különbözött a későbbi űrrepüléseknél alkalmazottól,
amikor a lábszárak a felhúzott térdekkel egyvonalban,
vízszintesen nyugodtak. Az űrhajót a tervek szerint egy Atlas
rakéta emelte pályára Agena végfokozattal, mely utóbbi a
stabil repülést és az energiaellátást szolgálta. Szilárd
hajtóanyagú fékezőrakétákat erősítettek az Agena
oldalára, hogy visszatéréskor lefékezzék az űrhajót, majd
leválasszák róla a visszatérő kapszulát.
2.
a-b ábra. Két vázlat a Sentry, nagyfelbontású műholdas
felderítő program 1959. áprilisában készített, második
tervezetéből. Érdemes megfigyelni a meglehetősen szokatlan
fékezőrakéta-rendszert, mely egy teleszkópikus rácsszerkezet
végén helyezkedett el. A kamera pontos felépítése és
elhelyezkedése tisztázatlan. Ez az a végső formula, melyet a
Sentry E-5 program számára a Lockheed végül is elfogadott,
habár a fékezőrakéta-rendszert törölniük kellett.
A
Lockheed által elkészített pilótás Sentry változat
mindössze a következő lépést jelentette a Légierő által
támogatott, a Discoverer program részét képező űr-orvosi
kísérletekhez. A program keretében ekkorra már legalább egy
kistestű emberszabású majom űrrepülésére sor került,
habár a Corona program vezetői mindezt igyekeztek úgy
beállítani, hogy csupán az ő felderítő mesterséges holdjuk
fedőtörténetéről van szó. A Lockheed pilótás Sentry
műhold tervezete, ahogyan az az év januári elképzelésük is,
akkoriban nem kapott különösebb támogatást.
Az
ok, hogy a Lockheed pilótás Sentry műhold tervezete nem
élvezett meleg fogadtatást, minden bizonnyal az 1958. tavaszán
és nyarán uralkodott közhangulattal függött össze,
miszerint „embert küldeni az űrbe” kérdés nincs
napirenden. A Légierő különösebben nem foglalkozott a
javaslattal, vezetői sokkal inkább érdeklődtek a Dyna-Soar
űrrepülőgép iránt, valamint korszerű emberes
űrprogramokért, mint holmi ballisztikus pályán repülő
kapszula iránt, ami különösebben semmiféle kihívást nem
jelentett, és számottevően vonzó sem volt. Jó néhány, a
repüléssel foglalkozó mérnök, még abban sem volt egy
véleményen, hogy vajon milyen alapvető tervezési
kritériumoknak kell megfelelni egy ilyen célból
megépítendő, visszatérő űreszköznek. Igazából, az Atlas
interkontinentális ballisztikus rakéta (ICBM) mindössze csak
75%-os megbízhatósági paraméterrel rendelkezett, s az ICBM
program irányítói nem is láttak különösebb okot ezen ráta
növelésére. Ez odavezetett, hogy a különböző űrprogramok
irányítói más rakéták kifejlesztésére törekedtek, hogy a
különböző űrszerkezeteket földkörüli pályára
juttassák, azonban mindezek ellenére, az Atlas
hordozórakétát használták, mivel nem állt rendelkezésre
más. Természetesen sok programot még sűrű homály fed,
azonban az nyilvánvalónak tűnik, hogy a Légierő nem
támogatta űrkapszula megépítését, inkább volt érdekelt
jóval bonyolultabb űrprogramok megvalósításában.
Az adatfeldolgozás korlátai
1958. folyamán a Sentry
felderítő mesterséges hold tervezete mind határozottabb
formát öltött. A Coronával vagy a Midasszal ellentétben a
Sentry képes volt számos különböző karakterű hasznos
terhet felvinni, beleértve mind a vizuális, mind az
elektronikus felderítő berendezéseket. 1958. végére a
Légierő két különböző kamera-rendszert fejlesztett ki a
Sentryhez, a korai hivatkozások szerint egy „Pioneer” és
egy „Advanced” kamerát, azonban a nevek hamarosan
megváltoztak E-1-re és E-2-re. Mindkettőt az Eastman Kodak
Társaság gyártotta Rochesterben, New York államban. A
Légierő tanulmányozta az E-3, továbbfejlesztett rendszert is.
Az „E” megjelölés egy korábbi adminisztratív döntés
eredménye, a műholdak valamennyi fontosabb elemét külön
nagybetűvel jelöljék, „A”-val kezdve. Így az „A”
jelentette a burkolatot, a „B” a hajtóművet, és így
tovább. Az „E” egyszerűen csak a kamera-rendszerre utalt.
Az E-1 tulajdonképpen egy aránylag szerény teljesítményű,
demonstrációs kamera volt, igaz, már képes volt bizonyos
objektumokat meglátni a Föld felszínén – így is ismerték,
mint „nagyfelbontású kamera” –, durván 30 méteres
átmérőjűeket. Az E-1 kamerának 15,24 cm-es volt a
fókusztávolsága; minél nagyobb a fókusz, annál hatékonyabb
a kamera. Az E-1 feladata annak bizonyítására irányult, hogy
az űreszköz és a földi rendszerek képesek együtt dolgozni.
Az E-2, a maga 91,44 cm-es fókuszú kamerájával már képes
volt mindössze hat méteres objektumokat is megkülönböztetni
a felszínen - ideális körülmények esetén. A mesterséges
hold nagyjából 5 perc alatt repült át a célterület felett,
eközben igyekezett annyi felvételt készíteni, amennyi csak
lehetséges volt ennyi idő alatt. Az E-2-es sztereóképeket is
tudott rögzíteni, kameráját a pálya mentén előre és
hátra fordítva, ugyanarról a területről különböző
látószög alatt alkotott képek révén. Ez a technikai
megoldás újabb további lehetőséget adott a
fotó-értelmezők kezébe, egészen pontosan meg tudták
határozni a felvételeken látható objektumok méretét.
Azonban a kamera nem tudott különösebben oldalirányban
elfordulni, ezért behatárolt volt az a terület, melyet a
mesterséges hold fotózni tudott, nagyjából közvetlenül az
űreszköz alatt elterülő sávra korlátozódott.
Az E-1 és az E-2 kamera
képes volt az elkészült fotók helyszíni adatainak
feldolgozására és továbbítására. Amint a fedélzetén
tárolt filmet leexponálták, azt kicserélték egy másikkal,
majd a használtat előhívták és fixálták. A film
megszáradását követően, fénysugárral szkennelték a
képet, a film sötét és világos foltjainak megfelelően
elektromos impulzusokat keltettek, melyeket kisugároztak a
Földre a 6 MHz-es tartományban. Az előnye ennek az
eljárásnak a következő volt: az elkészült felvétel
mindössze néhány órán belül továbbítható volt a Földre,
s a mesterséges hold további heteket tölthetett orbitális
pályán. Azonban mindennek ára volt: az ily módon
továbbított felvételek száma kicsiny volt, mindössze
néhány tucatnyit tett ki napi bontásban. Igazából számos, a
Szovjetunió felett készített fotó elveszett, mert egész
egyszerűen nem állt annyi idő rendelkezésre, hogy
lesugározzák őket az USA területén található földi
állomásokra, amikor azok látóvonalba kerültek. A felvételek
alacsony számának kompenzálására, a Légierő több
műholdat szándékozott pályára állítani, azokat
párhuzamosan működtetni, egyben drasztikusan megemelni a
földi állomások számát, és a teljes program bekerülési
költségét is.
Az E-3 még mindössze
vázlatrajzok formájában létezett 1958-ban, és jóval
fejlettebb kamerára vonatkoztak a leírások, mint az E-2. A
legfontosabb különbség az E-3 és a többi kamera között az
volt, hogy az E-3 kamerája különleges elektrosztatikus
szalagot használt a képek tárolására, azért, hogy növelni
lehessen az átviteli sebességet. Az E-3 sokkal népszerűbb
volt az ARPA vezető körében, mint a Légierő Ballisztikus
Rakéta Részlegénél, a műholdas fejlesztésekért felelős
döntéshozók körében. Az ARPA vezetői kevésbé támogatták
a már kipróbált, a Ballisztikus Rakéta Részleg által
használt kiolvasási eljárást, úgy érezték, az E-3 ki még
nem próbált elektrosztatikus szalaggal működő berendezése
jobb felbontást kínál, s egyúttal több képet is ígér
műholdanként.
Függetlenül attól, hogy
milyen kamerát használtak, az E-1-et, az E-2-őt vagy az
E-3-at, a fényképezhető terüket viszonylag kicsiny volt, s az
orrával a Föld felé mutató mesterséges hold alatti
területre korlátozódott, mivel gravitációs stabilizálási
módszert alkalmaztak. Ez volt az elsődlegesen használt
megoldás űreszközök stabilizálására, az eljárást Jack
Herther hadnagy dolgozta ki, s a módszer kidolgozásának
felügyeletével is megbízták, amíg a WS-117L programban
részt vett 1955. és 1957. között. Herther azonban sohasem
volt meggyőződve arról, hogy ez a fajta stabilizálási
módszer teljes mértékben beválhat.
Az elmondottaknak
ellentmond, hogy CIA által irányított Corona mesterséges hold
által használt E-1, E-2 és E-3 kamerák által exponált
filmeket visszatérő kapszula hozta le a Földre. A
fotófeldolgozóknak nem volt lehetőségük az elkészült
képek azonnali kielemzésére – jó néhány napot várniuk
kellett erre – azonban sokkal több értékelhető felvételhez
jutottak. A Corona minden egyes nap a Szovjetunió 2,414 millió
négyzetkilométeres területét fényképezte le,
összehasonlításként a Sentry mindössze 102 976
négyzetkilométert.
1957. végén a Légierő
felderítésben érdekelt tanácsadói, akik a polgári RAND
társaságnál dolgoztak Los Angeles külvárosában, nagyobb
kamera használatát javasolták, nagyobbat, mint a nem sokkal
később a Coronához választott, 3,05 méteres fókuszút.
Azonban a Szputnyik fellövését követő évben a Légierő
mesterséges holdakkal foglalkozó hivatala figyelmen kívül
hagyta ezt a javaslatot, és a Corona, a maga 60,96 cm-es
kamerájával az egyetlen rendelkezésre álló lehetőség volt
a műholdas felderítés megkezdésére.
Javaslat
pilótás Sentry repülésre
1958. elején az ARPA vezetői együttműködést kezdeményeztek
pilótás űreszköz megalkotására, a tervezet neve
Ember-az-űrben (Man in Space - MIS) volt. A rövidítés utolsó
betűjének jelentését átcserélték a „a lehető
leghamarabb”-ról (Soonest) „világűrre” (Space). Amikor
azonban 1958. nyarára egyértelművé vált, hogy egy új,
polgári űrhajózási hivatalt szándékoznak létrehozni a
NACA-ból (Nemzeti Repülésügyi Tanácsadó Hivatal) a Pentagon
és a Fehér Ház vezetői megegyeztek abban, hogy ez az új
polgári hivatal lesz felelős az emberes űrprogramért. 1958.
augusztusában a NACA kiadott egy előzetes tervet az emberes
űrszállító eszköz megvalósítására vonatkozóan, az az
elképzelés kapta később a Mercury nevet. Októberben, az
akkor megalakult NASA több tucat szerződést kötött
különböző vállalatokkal a Mercury űrhajó megépítésére.
1958. augusztusában a Légierő felkérte a Lockheed vállalatot
a pilótás Sentry űrhajó terv számos részletének újbóli
átgondolására. Az űrkapszula az eredeti tervek szerint 1382,4
kg-ot nyomott volna, repülése közben a 3567,6 kg-os Agena
fokozathoz erősítve. Ez az elrendezés szerepelt a Lockheed
áprilisi terveiben, mindezt megtetézve két szilárd,
egyenként 7200 kg-os tolóerejű gyorsítórakétával, melyek
négy másodperces működési idejük alatt 4,5 g gyorsulást
fejtettek ki. A Lockheed tervezetében 203,2 cm hosszú és 152,4
cm széles űrkabin szerepelt, a visszatéréshez lekerekített
kúp alakú formával. A tervek átgondolása során hővédő
pajzsot terveztek, valamint különleges ötvözetek
használatát. Ám az átdolgozott elképzelés sem tartalmazott
menekülő rendszert, nem lett volna lehetőség az űrkapszula
leválasztására az esetleges hordozórakéta-robbanás
alkalmával.
3. ábra.
Művészi ábrázolás a Sentry (későbbi nevén Samos) E-2,
filmkiolvasó rendszerrel felszerelt, mesterséges hold
működéséről.
Habár a washingtoni döntéshozók már jóval korábban
elhatározták, hogy a NASA fogja kifejleszteni az
emberszállító űrhajót, a Lockheed mérnökei Kaliforniában
a vállalat üzleti tevékenységének bővítését
deklarálták. 1958. augusztusában kezdeményezték, hogy a
Légierő fejlesszen ki saját adattovábbító- és
időjárás-megfigyelő mesterséges holdakat, fejlesszék
tovább az Agena rakétafokozatot, növeljék meg az orrkúp
átmérőjét, s további fokozatot szerettek volna építeni
az Atlas-Agena hordozórakétához. Akkoriban azonban a Légierő
ezen kezdeményezések egyikét sem támogatta, a Lockheed mégis
szerette volna tevékenységét kiterjeszteni a felderítő
mesterséges holdakon építésén túlra.
Mindössze néhány hónappal később a Lockheed beszállt az
emberes űrrepülés megvalósítását hivatott szerződés
elnyerésébe. A Lockheed terve a Mercury űrhajó
megvalósítására vonatkozóan igen közel esett a NASA
elképzeléséhez, bár annál némileg rövidebb kúp alakú
szerkezetet álmodtak meg, csúcsán hengeres résszel, az
ejtőernyő tárolására. Terveikben nem szerepelt az Agena
fokozat használata a földkörüli pálya elérésére, illetve
az orbitális pályán keringéskor az energiaellátásra, sőt,
mivel űrhajójuk közvetlen a „kövérebb” Atlas
hordozórakéta csúcsán ült volna, nem a „soványabb”
Agenán, a Mercury nagyobb átmérővel rendelkezhetett volna,
203 cm-rel, szemben a Sentry 152,4 cm-es emberszállító
megfelelőjével. Az augusztusban született MIS
kezdeményezésre hamarosan csak néhány széljegyzet utalt a
Légierőnél, miközben az év decemberében részletesen
kidolgozta a vállalat a Mercury űrhajóra vonatkozó
tervezetét a NASA számára. A két változat, habár mindössze
néhány hónap telt csak el kidolgozásuk között, és
kétségkívül ugyanazok az emberek vettek részt a munkában,
mégis meglehetősen távoli rokonságban állt csak egymással.
1959. januárjában a NASA a McDonnell Repülőgépgyárat
választotta a Mercury űrhajó gyártójának. A Lockheed egyik
napról a másikra kimaradt az emberszállító űrhajó
megépítéséért folytatott versenyből. A tény, miszerint nem
állt rendelkezésükre hivatalos formában kidolgozott katonai
emberes űrprogram, nem gátolta a Légierő tisztjeinek azt a
törekvését, hogy teljesen lemondjanak saját emberszállító
űrhajó megépítéséről, mint ahogy a Lockheed mérnökeit
sem.
Jobb
felbontásra van szükség
Miközben ezek a változások zajlottak az emberes űrrepülés
előkészítése kapcsán, természetesen új fejlesztésekre
került sor a felderítő mesterséges-hold programok kapcsán
is. 1958. szeptemberében a Légierő nyomozóirodája kiadta a
GOR 80 (Általános Működési Elvárások) átdolgozott
változatát, egy olyan dokumentumot, mely hivatalos keretek
között meghatározta a felderítő mesterséges holdakkal
szemben támasztott igényeket. A GRO 80 első változata
1955-ben jelent meg, jóval azelőtt, hogy a WS-117L program
hivatalosan egyáltalán létezett volna. Az átdolgozott GOR 80
változat a korábbiakhoz képest számos bővítést is
tartalmazott, mindenekelőtt a „látható tartományban
végzendő felderítést”. A megfogalmazás a
következőképpen szólt: „Vizuális tartományban működő
mesterséges holdak fejlesztése már eleve magában hordozza a
lehetőséget a felbontóképesség folyamatos növelésére,
abból a célból, hogy bármiféle katonai operatív
tevékenységet a lehető legkorábban észleljünk.”
Néhány működésbeli technikai paraméterről is olvashatunk,
melyek nem mint elvárások, hanem sokkal inkább mint
„ultimátumok” szerepeltek, leszögezve, hogy a lehető
leghamarabb sort kell keríteni megvalósításukra. A GOR 80
tervezet szerzői pontosan körvonalazták a megfigyelendő
földi célpontok méretét, rávilágítottak arra, hogy
mindebből a mesterséges hold mit fog érzékelni. „A
vizuális/fotografikus felderítés esetén a felbontás 1.5
métertől 6 méteresig kell terjedjen, amennyiben a célterület
alacsony kontrasztú, a felderítés számára ugyanis a
legfontosabb információk – irányító-berendezések, illetve
konkrét céltárgyak - csak ily módon ismerhetők biztosan
fel. Alacsony kontrasztú objektumokat feltételezve a
megkívánt felbontásnak el kell érnie a 30 cm-est, amennyiben
technikai információkra is szükségünk van a lefényképezett
objektumról.” A GOR 80 alkotói arról nem nyilatkoztak, hogy
ezt a felbontás műholdas rendszerekkel kell elérni, pusztán
azt szögezték le, hogy hírszerzési szempontokból milyen
megfigyelési paraméterekre van szükség.
Miközben az említett dokumentum hangsúlyozza, hogy jobb
felbontás elérése igen hasznosnak bizonyulna a felderítéssel
foglalkozók számára, megfeledkezik egy kulcsfontosságú
körülményről. A GOR 80 szerzői figyelmen kívül hagyták
annak az igénynek a megfogalmazását, hogy vajon az említett
felbontással rendelkező mesterséges holdnak mekkora
összterületet kell fényképeznie, s ebből a célterületből
a műhold aztán mennyit képes ténylegesen lencsevégre kapni
naponta, havonta, vagy akár évente. Viszont a tervezet
hangsúlyozottan fontosnak tartja a felderítő a mesterséges
holdak azon képességét, hogy a röppálya alatt közvetlen
fekvő területen kívülről is tudjanak felvételeket
készíteni, mint ahogy az a Sentry képolvasó kameráinál is
később bevett gyakorlat volt.
A GOR 80 nem deklarálta a Légierő egyértelmű álláspontját
a felderítő mesterséges holdak nagyfelbontású
berendezéseinek megvalósítása érdekében, a hangsúlyt
sokkal inkább a különböző felbontású felvételek által
nyerhető információk milyenségére helyezte. Ahhoz, hogy a
felderítő mesterséges holdak igazán hasznos felderítési
információkkal szolgálhassanak, viszonylag nagy,
legalább1,5-6 méteres elméleti felbontással kell
rendelkezniük. Abban az időben azonban a fejlesztés alatt
álló kamerarendszerek egyike sem volt képes elérni ezt. A
Corona felderítő mesterséges holddal szemben támasztott
követelmény 7,5 méteres felbontás volt, a Sentry E-1 ennél
sokkal kevesebbet tudott. Az E-2 és E-3 éppen elérte azt a
határt, melyre a hírszerzésnek szüksége volt. Miközben
kicsivel haladta csak meg felvételeinek felbontóképessége a
Corona által készítettekét, a leképezett terület nagysága
jóval alatta maradt amazokénak. Mindezekkel összhangban, a GOR
80 kimunkálói felhívták a Légierő vezetőinek figyelmét
arra, hogyha a világűrből nagyobb felbontású felvételeket
szeretnének hírszerzési célokból készíteni, akkor ehhez
új mesterséges holdat kell tervezniük.
Nagyjából ugyanabban az időben, amikor a GOR 80 tervezet
átdolgozása elkészült, a Sentry program irányítását Los
Angelesből végző, a Légierő Ballisztikus Rakéta
Részlegének (BMD) néhány tagja kifejezte azon
meggyőződését, hogy jó lenne nekik is kifejleszteni a
Coronához hasonló paraméterekkel rendelkező visszatérő
mesterséges holdat. A Coronával ellentétben, melynek
visszatérő kapszulája könnyedén belefért egy olajos
hordóba, az elképzelt visszatérő egység jóval nagyobb
hordozóeszközt igényelt.
Hogy pontosan miért is határoztak a BMD tagjai 1958. őszén a
nagy visszatérő kapszulára vonatkozó elképzelés mellett,
továbbra is ismeretlen, s megmarad a történet misztikus
homályba vesző, szigorú titoktartásba burkolózó részének.
A döntés, a nagyméretű visszatérő kapszula
megépítésére, közvetlenül nem vezetett a GRO 80 tervezetben
szereplő, nagyfelbontású képek készítésére alkalmas
mesterséges hold megépítéséhez. Talán van valami
összefüggés aközött, hogy ennek az új igénynek a
megfogalmazása időben mindössze néhány héttel később
követte csak a Lockheed emberszállító űrkapszula
tervezetének nyilvánosságra hozatalát, és időben pontosan
egybeesett a NASA Mercury űrkabinjának bemutatásával. Azonban
a Légierő űrprogramjának vezetői, mindenekelőtt Bernard
Schriever főhadnagy, egyértelműen azon voltak, hogy embereket
tudjanak a világűrbe juttatni, így nehéz kikerülni a
következtetést, miszerint mindent megtettek azért, hogy saját
emberszállító űrkapacitást fejlesszenek ki.
1958. szeptemberének végén a Légierő azon vezetői, akik Los
Angelesben a BMD-nél kétségkívül igen fontos pozíciót
töltöttek be, Washingtonban kiadtak egy direktívát,
miszerint: „Jóval több anyagi támogatás szükséges ahhoz,
hogy olyan visszatérő mesterséges holdat fejleszthessünk ki,
mely segítségével a maximális precizitás, pontos
információk és az összegyűjtött adatok megbízható
továbbítása egyaránt lehetséges, s mindez úgy, hogy a
gazdasági megtérülés is biztosítva legyen.” A felsorolt
elvárások messze túlmutattak a korábban megfogalmazottaknál,
azonban a Légierő számára lehetőséget kínált egy igen
fejlett, új mesterséges hold-rendszer megépítésére
vonatkozó terv elkészítésére, hozzávéve a már gyártás
alatt lévőhöz.
A Légierő veterán vezetőinek az új, visszatérő
mesterséges hold tervezetének elkészítésére vonatkozó
nyilatkozatának ellenére a Légierő egész egyszerűen nem
volt képes elkezdeni a építési munkálatokat. Az ARPA
továbbra is teljes irányítása alatt tartotta a katonai
űrprogramot. A Légierő vezetői a Sentry programot a napi
kiadásokból finanszírozták, miközben az ARPA különböző
ultimátumokat jelentett be, illetve visszautasított mindenféle
döntést a költségvetési források elosztásának
módosításával kapcsolatban, ugyanis az ARPA hivatalnokai
ellenőrizték ezen pénzek felhasználását – a katonai
űrtevékenység költségvetési kiadásainak felosztásáról
igazából nem azok a katonai szervezetek döntöttek, melyek
tulajdonképpen irányították ezeket a programokat. 1958.
őszén az ARPA képviselői Washingtonban sokkal kevésbé
lelkesedtek a visszatérő kapszula alkalmazásáért a Sentry
tervezet keretében, mint akár a Légierő Ballisztikus Rakéta
Részlege, vagy a Légierő parancsnoksága.
1958. decemberének közepére Roy Johnson, az ARPA igazgatója,
bemutatott egy háromlépcsős tervezetet a Sentry tervezet
kapcsán. Ez a munka felölelte a visszatérő filmkapszula, az
elektronikus felderítés (ferret) és a filmkiolvasó rendszerek
használatát. Határozottan kiállt a Légierő által
kifejlesztendő visszatérő felderítő mesterséges hold
megépítése mellett is. Azonban Johnson szemei előtt továbbra
is a korszerűsített E-3 rendszer lebegett, mint az E-1 és az
E-2 program folytatása, s nem egy igazi visszatérő
mesterséges hold.
Az új, visszatérő-kapszulával rendelkező mesterséges hold
ötlete így kisebb dilemma elé állította a Légierő
vezetőit, mivel másfafajta filmkiolvasási technikát, és
korszerűbb technikát alkalmaztak volna kifejlesztése esetén,
s tekintettel arra, hogy a filmkiolvasási technikának bizonyos
korlátokkal kellett szembenéznie, ezért a Légierő
vezetőinek igen óvatosan kellett tárgyalniuk a visszatérő
kapszulával kapcsolatban, hiszen fennállt annak a veszélye,
hogy az akkoriban éppen futó filmkiolvasási rendszer
támogatását beszüntetik.
1959. januárjára az ARPA és a Ballisztikus Rakéta Részleg
(BMD) közösen adta ki a Sentry mesterséges holdra vonatkozó
„továbbfejlesztett tervet”, hivatalos keretek közt is
megfogalmazva a nagy visszatérő kapszulára vonatkozó
paramétereket, ezek a következők: 152 cm-es átmérő, 540
kg-os tömeg, ebből 270 kg a hasznos teher. Az űreszköz
megsemmisülő hővédő pajzzsal rendelkezett volna,
visszatérő kapszuláját ugyanúgy tervezték repülőgéppel
még a levegőben elkapni, mint a Corona visszatérő egységét.
Meglepetésre, a BMD terve szinte semmi említést sem tesz az
akkori aktuális felderítő mesterséges holdakra vonatkozó
fejlesztési igényekről, valamiféle konkrét részletet az
űreszköz módosítására vonatkozóan. Többféle szempont
szerint is a Légierő ezt az új felderítő mesterséges holdat
a megszokottal ellentétben, visszafelé tervezte – először a
visszatérő kapszula részleteit dolgozták ki, miközben
kihagytak mindenféle információt arra vonatkozóan, hogy
milyen berendezések illenek bele, különösképpen pedig arra,
hogy pontosan milyen feladatoknak is feleljen meg. Olybá tűnt
mindez, mintha megterveztek volna egy terméket, mely illik a
kész dobozhoz, mintsem a kész terméket, s majd becsomagoljuk
valahogy.
Abban a néhány hétben a BMD vezetői úgy döntöttek, hogy a
visszatérő kapszulának kétféle különböző küldetésnek
kell megfelelnie: térképezési és nagyfelbontású
felderítési feladatnak. A célkitűzésük, ezen utóbbi
kapcsán, 1,5 méteres felbontás elérése volt, sokkal jobb,
mint az akkoriban fejlesztés alatt álló bármelyik
mesterséges holdé, paramétereiben viszont megegyezett a GOR 80
által lefektetett elképzelésekkel.
A Légierő megközelítése az új, visszatérő-kapszulával
rendelkező mesterséges holdról gyökeresen eltért a CIA
Coronára vonatkozó elképzelésétől. 1958. márciusában
Richard Bissel, tanácsadói heves sürgetésére, elvetette a
Corona által használt spin-stabilizálási megoldást, valamint
kamerát is visszahozó, három-tengelyre stabilizált
berendezést. Ehelyett, csak a filmet hozta volna vissza egy
kicsiny, befogható kapszulában. Bissel mindezt abból a
megfontolásból tette, hogy sokkal nagyobb és jobb kamerát
lehessen a műholdra szerelni, olyant, melyet az Itek cég is
gyártott. Azt mondta az embereinek, hogy a felderítési
igényeknek megfelelően tervezzék meg a műholdat, s minden
egyéb körülményt hagyjanakk figyelmen kívül. Bissel
meggyőződése volt, hogy a kamera a legfontosabb berendezés
egy felderítő mesterséges hold fedélzetén, minden más
könnyen pótolható. Azonban a Ballisztikus Rakéta Részleg
megközelítése a feladat kapcsán ennek pontosan az
ellenkezője volt, messze elhanyagolták a kamera
megtervezésének jelentőségét a visszatérő kapszuláé
mögött.
4.ábra. A
Lockheed elképzelése a Sentry E-5 nagyfelbontású kamerára
(HR) vonatkozóan. Ezt az összeállítást nem fogadták el.
A Légierő úgy fejlesztette ki a maga visszatérő mesterséges
holdját, hogy még csak nem is gondoskodott kamera
elhelyezéséről benne. Versenytársak hiányában a Légierő
Los Angeles-i székhelyű Sentry-program hivatala megnyerte a
visszatérő mesterséges hold fejlesztésére kiírt
pályázatot a Lockheed számára. A Lockheednek kellett a teljes
rendszert kifejleszteni, ami azt jelentette, hogy a Légierő
korábbi gyakorlatát félretéve, miszerint a hordozórakéta
kiszolgálójával, az űrszonda gyártójával, a kamera
készítőjével stb. külön-külön szerződéseket kötöttek,
a jelen esetre kötött szerződés szerint a Lockheed volt
felelős valamennyi részterületért. Bernard Schriever
főhadnagy, a Ballisztikus Rakéta Részleg egykori vezetője,
aki most az Repülés-Kutatási és Fejlesztési Parancsnokságot
irányítja, a Légierőnél történő csúcstechnikai
fejlesztések egyszemélyes felelőse, elfogadta ezt a
szerződéskötési kitételt, s azóta is ez a bevett gyakorlat
a Légierő űr- és hordozóeszközökre vonatkozó
megrendelései során. A Lockheed vezetőinek már csak ki
kellett választaniuk azt a vállalatot, mely képes megépíteni
a kamerát, beépíteni a túlnyomásos kabinba, s mindezt
lehetőleg 1959. elején.
Akkoriban durván fél tucat cég létezett az Egyesült
Államokban, mely képes volt világűri körülmények között
dolgozó kamerákat gyártani, azonban konkrét tapasztalata az
extrém feltételek közötti üzemeltetésről mindössze
hármuknak volt. Ezek a következők: az Eastman Kodak, a
Fairchild Camera and Instrument Company és az Itek Corporation.
A Lockheed az Iteket választotta, s ez a cég felügyelte
azután a Corona felderítő mesterséges hold kamerájának
fejlesztését is. 1959. márciusában az Itek beleegyezett az
új, visszatérő felderítő mesterséges hold kamerájának
kifejlesztésébe. Számára a megbízás elnyerése nagy
győzelem volt, hiszen a viszonylag kis vállalat pozíciója
jelentős mértékben javult, mint felderítő mesterséges
holdak részére kamerát gyártó cégé, s mint ilyen,
számottevően kiterjesztette megrendelői körét a CIA-tól a
Légierőig.
A kamera hamarosan az Sentry E-5 elnevezést kapta. Azonban a
tényleges gyártási munkák nem kezdődhettek meg április
3-ig, amikor a Ballisztikus Rakéta Részleg átnyújtotta az
ARPA-nak a Sentry program hivatalos és teljes
programtervezetét.
Változatok
a visszatérő egység felépítésére
1959. áprilisában a Lockheed körvonalazta a Légierő
számára a Sentry visszatérő kapszula repülési
karakterisztikáit, beleértve a nagyfelbontású és a
térképező kamerát felépítését is. A kapszula, a tervek
szerint, 1,5 méteres átmérővel rendelkezett volna, 225 kg
hasznos terhet tudott szállítani a nagyfelbontású kamera
számára, a visszatérés pontosságára pedig 55 km-t
határoztak meg. A kapszulát a levegőben kellett elfogni,
azonban nyitva hagyták a kereső-szolgálat hajóival való
befogás lehetőséget is, mint tartalék megoldást. Az 55 km-es
visszatérési pontosság az egyik legfontosabb alapkövetelmény
volt. Összehasonlításképpen, a Corona kapszulájának
visszatérési pontosságát 112 km széles és 370 km hosszú
tartományban adták meg.
Biztosítván, hogy mind a nagyfelbontású, mind a térképező
kamera ugyanarra a mesterséges hold alapra legyen építhető, a
Lockheed mérnökei úgy döntöttek, hogy a térképező
változat tömege 1975,5 kg, míg a nagy felbontású kamerával
felszerelté 2083 kg lesz, mely eltérés elsősorban a
szállított film tömegének különbsége miatt adódik. A
tényleges hasznos teher 495 kg volt a térképező változatnál
és 814 kg a nagyfelbontású kamerával rendelkezőnél. A
Lockheed meghatározta, hogy a kamera objektívjének 55,5x55,5
km-t kell lefednie, a meghatározott célpontról 1,5 m-es
felbontású képeket kell szolgáltatnia, felderítő
tevékenység esetén, míg 112x112 km-t 3 méteres
felbontással, térképészeti feladatok ellátásakor. A
kameráknak sztereo képek rögzítésére is képesnek kellett
lennie, valamint arra is, hogy a céltárgy pozícióját a
földfelszínen 1.8 km-es pontossággal meg lehessen határozni.
Az első repülést mindössze húsz hónappal később, 1961.
januárjára tervezték.
Mielőtt
az Itek bármiféle munkát is elkezdett volna a nagyfelbontású
kamera megtervezése kapcsán, a Lockheed mérnökei bemutatták
a kapszulára vonatkozó elképzeléseiket. Három különböző
megközelítést dolgoztak ki. Az első változat
csonkakúp-alakú visszatérő kapszuláról szólt, olyan
formájúról, mint amilyent az Apollo űrkabinoknál
megismerhettünk, viszont a fékezőrakéta-rendszere
meglehetősen szokatlan képet festett. A fékezőrakéta és a
hozzáépített stabilizáló rakéták, melyeknek feladata a
kapszula nagy sebességre történő felpörgetése volt, még
mielőtt a fékezőrakéta bekapcsolódik, a kapszula
orr-részére volt erősítve, egy teleszkópos szerkezet
csúcsára. Miután a visszatérő-eszköz kilökődött az Agena
rakétafokozatból, az említett rácsos szerkezet kinyílt, s az
űreszköz gyorsan pörögni kezdett. Amikor a fékezőrakéta
begyújtott, a kiáramló gázokat a kapszula oldala mentén
terelték el. Amint a tartálya a rácsos szerkezettel együtt
leválasztották, s a kapszula elindult a felszín felé vezető
útjára. Az ereszkedő szakasz végén ejtőernyőt nyitott,
hogy a levegőben lehessen befogni. Ez a kapszula szállíthatott
térképező és az űreszköz oldalán kitekintő
nagyfelbontású kamerát egyaránt, bár úgy tervezték, hogy a
későbbiekben kidolgozzák ennek mozgatható változatát is. A
Lockheed első tervei szerint a filmkazetta és a
filmtovábbító szerkezet egyaránt a kapszulában kapott volna
helyet, közvetlenül a kamera mellett, szemben a visszatérés
során elpárolgó hővédő pajzzsal.
A
második elképzelés jelentősen nagyobb méretű visszatérő
kapszuláról szólt, amellett az alakja is eltért az előbb
vázoltétól: a csonka kúp alakú orr-rész egy hosszabb
hengeres egységen kapott volna helyet. A fékezőrakéta
megoldása az első változattal megegyezően, teleszkópikusan
kinyúló rácsszerkezeten kapott volna helyet. A hengeres rész
tartalmazta volna a kamerát, mely az űreszköz oldalán
„látott volna ki”, a filmkazetta és a
filmtovábbító-szerkezet a kamera ellenkező oldalán
helyezkedett el. Ez a kapszula messze nagyobb volt a térképező
kamera számára szükségeltetettnél, viszont elegendő helyet
biztosított egy jelentősen méretesebb nagyfelbontású
kamerának. Alakja nagyjából hasonlított az 1958. áprilisi
pilótás Sentry tervezetben szereplő űreszközéhez, azonban
ennek átmérője nagyobb volt. Mind az első, mind a második
változat szerint a visszatérő egység belsejében maga a
kamera is helyet kapott.
A
Lockheed harmadik változata még az előzőeknél is
különlegesebb volt. A ferdén csapott csonka kúp alakú
visszatérő egység hátul helyezkedett volna el. Az egész
berendezés külön orrkúpot kapott, a fékezőrakéta-rendszer
pedig, a már ismert teleszkópikus megoldással, az orrkúp
alatt lett volna. Az előző két elképeléssel ellentétben a
felderítést végző kamera az űreszközön kívül végezte
volna tevékenységét, a visszatérő kapszula és az Agena
fokozat között, a mesterséges hold hossztengelye mentén
dolgozva. A Coronánál alkalmazott megoldással egyezően, a
kamera a küldetés végén megsemmisült volna az űreszköz
szükségtelenné vált berendezéseivel együtt, a légkörrel
való rendkívül erős ütközés során. A terv részletes
kidolgozása ellenére semmi sem szólt ezen változat mellett,
hacsak az nem, hogy egyértelműen kiérződik belőle, jóval
kisebb visszatérő egység is megfelel az igényeknek, ennek
köszönhetően nagyobb méretű kamera használható, viszont a
kamerát minden egyes repülés során pótolni kell, ami plusz
kiadásként jelentkezik. Mindhárom változatban aktív,
háromtengelyű stabilizálás szerepelt, a Coronához
kifejlesztett berendezéssel azonos.
A
fejlesztésnek ezen a pontján a Lockheed további kívánalmat
fogalmazott meg a tervezők számára: legyen a kapszula
túlnyomásos. „Egyszerűen csak leszögezték: legyen a kabin
nyomás alá helyezhető” – kommentálja az esetet Jack
Herther kamera-tervező. Ennek az igénynek semmi köze sem volt
a felderítő tevékenységhez, s az, hogy vajon a Lockheed
miért csatolta a saját tervéhez a Légierő elképzelését,
továbbra sem világos. A nyomás alá helyezhető visszatérő
egység csak tovább bonyolította a tervezést. A nyomásálló
burkolat és a nyomás biztosítására szolgáló rendszer csak
további tömeget jelentett a hasznos teher rovására.
A
túlnyomás biztosítása teljesen felesleges volt a filmet
visszahozó berendezés számára – ezért a Corona is e
nélkül végezte feladatát. A túlnyomás biztosítása azonban
lehetővé tette mind a Légierő, mind a Lockheed részére,
hogy a pilótás űrrepüléshez szükséges technikai
kulcselemeket kifejlesszék. Habár a Légierő kimaradt az
emberes űrrepülés megvalósításáért folytatott
erőfeszítésekből, egy ember szállítására is képes
túlnyomásos kabin megépítése mindössze csak egy fél
lépéses lemaradást hozott volna a Légierőnek a NASA-val
szemben, nem pedig a versenyből való kiesést.
Mindenféleképpen szerettek volna emberes repüléseket
megvalósítani a katonai felderítő mesterséges holdak
repülésének „árnyékában”.
A
program törlése
1959.
áprilisában, miután áttekintették a Ballisztikus Rakéta
Részleg terveit, az ARPA vezetősége speciális
elgondolásokkal egészítette ki a Sentry E-5 kamera és a
visszatérő egység kifejlesztésének alap-elképzelését.
Mindezeken túl, az ARPA fenn akarta magának tartani a jogot a
térképező- és hírszerző mesterséges hold megépítésére,
ami mellesleg a Légierő célja is volt. Amiről viszont sem a
Légierő sem a Lockheed vezetői nem tudtak, az az éppen ebben
az időszakban aktuálissá vált CIA törekvés volt, miszerint
a Vedas néven ismert katonai térképező műhold programot
szerették volna a Corona menedzsmentjének irányítása alá
vonni, Argon megjelölés alatt. Az ARPA elutasító válasza a
Légierő térképező kamera-rendszerére kétségtelenül a
CIA-val a Vedas programról folytatott tárgyalások
„eredménye” volt.
1959.
május 25-én az ARPA hivatalosan is törölte a Légierő
térképező kamera programját. Nagyjából egy hónappal
később, június 23-án, az ARPA törölte a Sentry E-5
visszatérő mesterséges hold programot is, arra hivatkozván,
hogy csak komplett programokat támogatnak. Az ARPA mindezeken
túl csökkentette tervezési munkák költségvetését is, 25
millió dollárral az 1960-as évre.
5. ábra. A
három 1959-es Sentry
nagyfelbontású felderítő mesterséges hold-tervezet közül
kettő. Ezekben a változatokban a kamera a visszatérő
egységen kívül kapott helyet, ami lehetővé tette kisebb
visszatérő kapszula használatát, egyben jóval több
szabadságot adott a nagyfelbontású kamera tervezői számára.
Nem fogadták el ezt szerkezeti megoldást.
Hogy
pontosan mi vezette az ARPA hivatalnokait a Sentry E-5 program
„megfojtásához”, a mai napig nem tudjuk. A mesterséges
holdak fejlesztése történetének hivatalos verziója szerint
az ARPA költségvetési megfontolásokból törölte mindkét
tervezetet, azért, hogy más űrprogramokat támogathasson. A
forrásokból az is kiderül, hogy a ARPA hivatalnokai nem
igazán voltak megelégedve a Lockheed befogási
koncepciójával. Mindezek miatt a nagyfelbontású kamera
kifejlesztése halasztást szenvedett, az E-1 és E-2 rendszer
továbbfejlesztési lehetőségeként szerepelt csak a
későbbiekben. Az adatkiolvasásra vonatkozó elképzelések is
különböztek, s szerettek volna a szerződéskötések kapcsán
versenyhelyzetet teremteni. Johnson, az ARPA igazgatója,
csökkentette az E-1 és E-2 programok költségvetési keretét,
a továbbfejlesztést az E-3-ban látta, nem pedig a
nagyfelbontású, visszatérő kamerában – a költségvetési
megszorítások eredményeképpen. A Sentrynek vége volt, az
ARPA hivatalnokai sokkal nagyobb érdeklődést tanúsítottak az
E-3, mint a visszatérő kapszula iránt, így egyszerűen
törölték a megvalósítására irányuló törekvések
támogatását.
A
Légierő vezetői meglehetősen zokon vették az E-5 program
megszüntetésére vonatkozó döntést. Osmond Ritland, a
Ballisztikus Rakéta Részleg (BMD) főparancsnoka panaszt tett a
Légierő személyzeti főnökénél, Thomas D. White
parancsnoknál. Bernard Schriever, a Ballisztikus Rakéta
Részleg anyaintézményének vezetője, a Repülés-Kutatási
és Fejlesztési részleg parancsnoka, a BMD hajdani vezetője
szintén panasszal fordult White-hoz. Levelében a következőket
fogalmazza meg: „az ARPA befolyását a visszatérő
eszközökre vonatkozó fejlesztések terén csökkenteni
kellene… fontos, hogy a Légierő minden erejével támogassa e
rendkívül sürgős fejlesztéseket.” Más szavakkal, miután
az ARPA visszautasította a Sentry E-5 program támogatását, a
Légierőnek mindent meg kell tennie azért, hogy forrásokat
szerezzen a saját költségvetéséből a visszatérő kapszula
kifejlesztésére, oly módon, hogy más, nem űrprogramokból
csoportosít át pénzt. S ami még fontosabb, mivel az ARPA volt
a katonai űrprogramok költségvetésének hivatalos
felügyelője, Schriever rendkívül fontosnak tartotta a
hivatali átszervezést, beleértve az ARPA eltávolítását a
katonai űrprogramok felügyeletéből.
White
parancsnokra hivatkozva, a személyzeti osztály parancsnoka,
Curtis LeMay a következőket válaszolta Shrievernek:
„Tökéletesen egyetértek az Ön álláspontjával, és
hivatalos csatornákon már intézkedéseket tettem, hogy az ARPA
vizsgálja felül a Légierőt érintő költségvetési
támogatások odaítélését.”
LeMay
elvitte a jelentést a Légierő civil vezetőségének egyik
tagjához, ahhoz, aki a legtöbbet tudott az űrkiadásokról. A
Légierő Kutatás- és Fejlesztés Részlegének altitkára, Dr.
Joseph Charyk azután rögtön felvette a kapcsolatot a Légierő
civil vezetőségével. Charyk, aki PhD repülőmérnöki
képesítést szerzett a CalTech-en, korábban mint a Légierő
vezető tudósa White és LeMay főtanácsadójaként is
szolgált, és nem sokkal azelőtt vette át az említet
állást. Charyk több éves tapasztalattal rendelkezett
rakétákkal és rakéták irányításával kapcsolatban,
vezetője volt a Légierő civil csoportjának, akik a Corona
felderítő mesterséges hold irányítóival tartották a
kapcsolatot, közeli munkatevékenység kapcsolta Richard Bissel
CIA tiszthez a program felügyelete ürügyén. Habár az
említett életrajzi adatok már eleve lenyűgözők, Charyk
többször bizonyította rátermettségét, mint képzett
vezető, és mint harcos bürokrata.
Amint
Schriever levele is jelzi, az ARPA meglehetősen
népszerűtlenné vált 16 hónapos működése során, amióta
1958. elejétől létrehozták a katonai űrprogramok
menedzselése céljából. Az ARPA döntései igen gyakran
tűntek elhamarkodottnak és a Légierő, a Haditengerészet,
valamint a Szárazföldi Erők igényeivel ellentétesnek. Roy
Johnson igazgatónak pedig megvolt az a különösen rossz
szokása, hogy sűrűn változtatgatta az álláspontját az
illetékessége alát tartozó programok költségvetési
támogatásának odaítélésében. Mindeközben a Védelmi
Minisztériumban is egyre kritikusabb vélemények hangzottak el
az ARPA-val kapcsolatban.
1959-ben
törvényt hoztak a Védelmi Minisztérium átszervezéséről.
Ennek keretében létrehozták a Védelmi Kutató- és Tervező
Igazgatóságot (DD&E), mely hasonlóan az ARPA-hoz,
úgyszintén a Védelmi Minisztérium független osztálya volt.
Míg azonban az ARPA-t mindössze egy Eisenhower által kiadott
elnöki rendelet keltette életre, addig a DD&E
létrehozásáról törvény gondoskodott, aminek következtében
nagyobb önállósággal és halatommal volt felruházva. A
DD&E-t azért hozták létre, hogy áttekintéssel bírjon
valamennyi korszerű technikai fejlesztésre és kutatásra,
mindenekelőtt a hadseregre, ahol az ARPA volt a felelős az
űrprogramok felügyeletével. Augusztus végén Charyk
eljuttatta panaszlevelét a visszatérő kapszulával kapcsolatos
negatív döntésről a DD&E vezetőjéhez, Dr. Herbert F.
Yorkhoz. Rámutatott arra, hogy a visszatérő kapszuláról
szóló tervezet az egyetlen módja annak, hogy meg tudjanak
felelni a nagyfelbontású kamera használatára vonatkozó
elvárásoknak, mely cél egybecseng a Légierő 1958-ban
kiadott, a hírszerzési stratégiákra vonatkozó GOR 80
tervezettel, s mindössze további 17 millió dollárt igényel
1960-ban, akkora összeget, mely – szerinte – vitathatatlanul
nem túl sok.
Szemlátomást
Charyk kifogásai Yorknál meghallgatásra találtak, ugyanis
1959. szeptember 4-én az ARPA szerződést kínált az Iteknek
az E-5 kamera megépítésére, azonban nem adott hasonló
kezdeményezést a Lockheed felé a visszatérő kapszula
megépítésére. A Légierő további panaszleveleinek
folyományaként az ARPA megadta a hozzájárulását az
űreszköz alrendszereinek kifejlesztéséhez, beleértve a
visszatérő kapszulát is.
Mindeközben,
augusztusban, a Sentry programot átkeresztelték, megkapta a
Samos nevet, láthatólag megtévesztési célból, hogy a
katonai felderítő műholdas program ne tűnjön annak, ami
valójában. Az 1959. márciusa és szeptemberi késlekedések
miatt a Samos E-5 program megvalósítása csak igen lassan
haladt. Schriever parancsnok, meglehetősen keserűen, mindezért
az ARPA-t okolta.
A
Pentagon hivatalnokai azonban meglehetősen kétkedve fogadták
az E-5 tervezetet, s nem voltak teljes mértékben meggyőződve
annak előnyeiről. Az ARPA vezetői egyértelműen a Légierő
által favorizált visszatérő kapszula koncepció ellen voltak,
talán azért, mert az elképzelésekben szereplő űreszköz
sokkal nagyobb lett volna, mint a már létező, de még ki nem
próbált Corona, s a jóval nagyobb méretű űreszköz
nyilvánvalóan sokkal bonyolultabb is lett volna.
1959.
novemberében, válaszként a különböző katonai
szervezetektől folyamatosan érkező kifogásokra, a Védelmi
Titkárság hivatalosan is eltávolította az ARPA-t a katonai
űrprogramok felügyeletének jogköréből, s átalakította egy
kis, technológiai fejlesztésekkel foglalkozó hivatallá, mely
napjainkban is pontosan ugyanezt a feladatot látja el. A
Légierő számára meglehetősen kevés idő állt
rendelkezésre ahhoz, hogy átrendezze sorait. Az újonnan
megalakított Védelmi Kutató- és Tervező Igazgatóság
számos, igen magasan képzett tudóst és mérnököt
alkalmazott, nagy hirtelenjében kellett az ARPA felelősségét
és tevékenységi körét átvennie, döntenie kellett a
különböző korszerű űrprogramok megvalósításáról. S ami
még rosszabb az a tény, hogy Herbert York, a DD&E
részéről jobb bürökrata volt, mint az ARPA-nal Roy Johnson.
Amint
York kezdte kivillantani a maga bürökratikus oroszlánkörmeit,
a Samos E-5 program megvalósítása is felgyorsult, de közel
sem abban az irányban, hogy az a Légierő vezetőit örömmel
töltötte volna el. Miközben az E-5 űreszközt elsősorban
az E-1 és E-2 felváltására tervezték, addig York újra
elővette a számára elsődleges kérdést, amely a nyert adatok
feldolgozási módjára vonatkozott – visszatérő kapszula,
vagy filmkiolvasás -, vajon melyik lesz a megbízhatóbb
változat. Más szavakkal az E-5 tervezetet az a veszély
fenyegette, hogy átalakítják adatkiolvasó-típusú
mesterséges holddá, mely megoldást a Légierőnél is
meglehetősen sokan támogatták. Az év novemberében York
utasította a Légierőt, hogy adjon elsődlegességet az E-5
programnak, az E-1 és E-2 tervezetit pedig sorolják át
másodlagos státuszba.
A
Ballisztikus Rakéta Részleg is ellenvetéseit fejezte ki a
visszatérő kapszula kontra filmkiolvasás ügyben,
kihangsúlyozva meggyőződését, miszerint egy lehető
legrövidebb időn belül megvalósítható működőképes
műholdas felderítő rendszer – filmkiolvasási technikát
alkalmazva, az E-1 és E-2 tervezetre alapozva - 14-20 hónapon
belül kivitelezhető, legkésőbb 1963. első felére. A BMD
több pénzt kért az E-5 tervezet életben tartására olyan
feltételek mellett, hogy az E-1 vagy az E-2 bármiben is hiányt
szenvedne. 1960. januárjában a BMD kiadott egy új,
tessék-lássék módon elkészített tervezetet, olyant, amely
találkozott a DD&E által kiadott direktívákkal.
Valójában a BMD megtartotta az eredeti E-1 és E-2 tervet, s
csak egyszerűen kibővítette hét E-5 küldetéssel. A harc a
filmkiolvasási technika és a visszatérő kapszula hívei
között egyre elmérgesedett, s nyílt konfliktussá vált.
Mindeközben az Itek optikusainak és mérnökeinek is megvolt a
maga problémája az E-5 kamera kifejlesztésével. Az emberes
katonai űrprogram látszólag megbukott.
Fordítás: Aranyi László
Forrás:
Spaceflight,
2002. október.
Dwayne
A. Day: A Sheep in Wolf’s
Clothing
|
|