|
Kutatási anyag - 2002. szeptember
Naprendszerünk belső térségei szabályos
időszakonként katasztrofális kozmikus csapásokat szenvednek el. Ezek olykor
olyan súlyosak is lehetnek, hogy bolygók térülnek le pályájukról, megváltozik
keringési idejük, tengelyforgási sebességük vagy irányuk, netán szinte
megsemmisül rajtuk az élet. A jelek szerint nincs már messze az az idő, amikor
hasonlóan válságos korszak köszönhet ránk.
Anomáliák
a Naprendszerben
A Merkur bolygó
rendkívüli módon hasonlít holdunkhoz. Talán
egykor maga is egy hold volt.
Már a bolygók pályasíkjával is gond van. A legbelső
bolygó, a Merkúr kivételével egyetlen egy bolygó sem kering a Nap egyenlítői
síkjában. Lennie kell egyfajta „külső erőnek” amely eltéríti őket ebből a
síkből.
A Merkur
különös bolygó. Tengelyforgása igen lassú, két merkúri év mindössze három
merkúri napig tart. Felszíne ugyanolyan kettősséget mutat, mint a mi holdunk.
Egyik oldala kráterekkel
sűrűn felszaggatott, míg a másikon inkább a nagy medencék dominálnak. Ez a
megoszlás arra utal, hogy egykoron egy nagyobb égitest holdja lehetett. De ha
így volt, vajon hogyan került új pályájára?
A Vénusz nem kevésbé különös. Tengelyforgási iránya
ellentétes a megszokottal. Ráadásul egy vénuszi nap hosszabb, mint egy vénuszi
év. A felszíne nem kevéssé különös. Hatalmas felföldek találhatók rajta,
valamint olyan gigantikus repedésvölgyek, amilyenek a kontinensek szétválásakor
keletkeznek. Ilyen jellegű tektonikai tevékenységet csak egy nagytömegű hold
jelenléte válthat ki. Kézenfekvő a következtetés: a Merkur bolygó volt egykoron
a Vénusz holdja. Igen jelentős „külső erőt” kell ahhoz feltételezni, amely ezt
a bolygókettős eltépte egymástól.

A Vénusz egyik
kontinense csaknem akkora, mint az Egyesült Államok.
A Földdel és a Marssal semmi gond, bár a Holdunk alacsony
sűrűsége mindenképpen magyarázatra szorul. E kér bolygó tengelyforgási
sebessége normális, tengelyhajlási szögük is, ennek köszönhetően mindkét
égitest életet hordoz.
A Naptól távolodva a négy kőzetbolygót négy gázóriás
követi, a kisbolygó öv választja el őket egymástól. A kisbolygó-övről
feltételezik, hogy egykor szintén egy bolygó, a Pheaton, keringett itt, de
aztán valamilyen „külső erő” miatt darabjaira hullott, s manapság már csak a
roncsai figyelhetők meg. Elképzelhető, hogy a Pheaton is hordozott egykoron
életet.

A Vénuszon
pontosan olyan hasadékvölgyeket láthatunk, mint a Földön az óceánok alzatán, a
kontinensek kéreglemezeinek határán.
A Jupiter és a Szaturnusz már a kezdetektől fogva ismert, szabad
szemmel látható égitestek. Mindkettő körül keringenek „gyanús” holdak, melyek
akár életet is hordozhatnak. Amikor a csillagászati mérések tökéletesedtek,
kiderült, hogy Naprendszerünkben további hatalmas égitesteknek kell lenniük,
hiszen mind a Jupiter, mind a Szaturnusz mozgásában a számítotthoz képest
eltérések adódtak. Az Uránuszt tehát először „papíron” fedezték fel.
Az Uránuszt egykor hihetetlen erős kozmikus csapás érte.
Forgástengelye szinte benne fekszik pályasíkjában, a bolygó majdhogynem „gurul”
a pályáján. Ráadásul, tengelyforgási iránya, a Vénuszéhoz hasonlóan, fordított.
Holdjai azonban pontosan egyenlítői síkjában keringenek, ezért adódik a
feltételezés: holdrendszere a bolygó katasztrófája után születhetett. Talán ez is
az oka annak, hogy nincs jelentős méretű kísérője. A számításokban mutatkozó
eltéréseket a külső bolygók pályáinak megfigyeléséből nyert adataihoz képest,
az Uránusz felfedezése sem oldotta fel, további külső nagybolygót kerestek
tehát.

Az Atlantiszt elpusztító
kisbolygó krátere az óceánfenéken.
A Neptunuszt ismét csak „papíron” fedezték fel. A különös
vele kapcsolatban az, hogy legnagyobb tömegű holdja az ellenkező irányban
kering körülötte, mint a többi, melyek egyébként a megszokott nyugat-keleti mozgási
irányt mutatják. A Neptunusz szokatlan viselkedésű holdja más szempontok miatt
is figyelemre méltó: légkörrel rendelkezik, felszínén folyékony nitrogén tavak
találhatók, és ezek a tavak akár élőlényeknek is otthont adhatnak. A furcsaság
az, hogy vajon hogyan kerülhetett ilyen nagytömegű hold az előbb említett
pályára úgy, hogy eközben a többi hold pályája mintsem változott.
Talán említeni sem kell, a Neptunusz pályájának pontos
meghatározása sem tisztázta a helyzetet, a számításokban mutatkozó eltérések
további nagybolygók létét tették szükségessé. A Plútó felfedezése nem tette
egyszerűbbé e helyzetet, ellenkezőleg, tovább bonyolította. A Plútón túl
további jelentős méretű égitestek tucatjait fedezték már fel (Kuiper-öv), de a
gázóriások mozgásában mutatkozó eltéréseket sehogy sem sikerült megmagyarázni.
A távoli üstökösök pályáit már többen elemezték,
számításokat végeztek külső nagybolygók feltételezett helyére vonatkozóan,
azonban ezeket a számításokat nem követte a megjósolt távoli égitestek felfedezése.
A „külső erő” azonban kétséget kizáróan létezik, a Naprendszer távoli
térségeiben járó űrszondák pályája eltér az előre számítottól, igaz, csak
parányi mértékben. Az eltérésekből azonban egyértelműen adódik a következtetés:
valami van odakint!
Ciklikus fajpusztulások, lesz-e ismét „világvége”?
A fentebb említett „külső erő” nem véletlenszerűen,
elszórtan ad hírt magáról, hanem ciklusosan. Kiderült, hogy a Mars és a Jupiter
között húzódó kisbolygó-öv mellett egy további is található a Plútón túl.
Emellett a jól ismert Oort-féle üstökösfelhő is folyamatos veszélyforrást
jelent, amennyiben nagytömegű égitest közelíti meg az ott keringő objektumokat,
és pályájukról letérítve a Naprendszer belső tere felé zúdítja őket.
Az Oort-féle felhő
Az üstököspályák elemzése révén jutott
Oort és Lindblad arra a feltevésre, hogy a Naprendszert egy „külső”
üstökösfelhő burkolja, ennek távolsága a Naptól körülbelül 150.000-200.000 CSE
(CSE = Nap-Föld távolság). Itt mozognak milliárd számra az üstökösmagok. A
Naprendszerhez közeli csillagok perturbáló hatására – vagy más okokból –
egy-egy ilyen nagy pályasugarú üstökösmag mozgása megváltozhat, és olyan irányt
vehet, amely a Nap felé tart. A Jupiter távolságában légkört, majd látványos
csóvát fejleszt. Az üstökösök élete többféleképpen folytatódhat:
visszatérhetnek a végtelen kozmoszba, ahonnan érkeztek, a Nap vagy valamelyik
nagybolygó hatására itt maradhatnak a Naprendszer belső terében,
felaprózódhatnak és meteorrajjá alakulhatnak, netán becsapódhatnak valamelyik
nagybolygóba vagy holdjába.
A kráterekkel borított égitestek felszínét elemezve
egyértelművé vált, a becsapódásos kráterek nem folyamatosan és alkalomszerűen
keletkeztek, ellenkezőleg, voltak időszakok amikor nagyszámú kráter jött létre,
míg hosszabb időszakokon át szinte egy sem.
Mindezek a megfigyelések csak úgy magyarázhatók, hogy
valamilyen nagytömegű égitest rendszeresen megzavarta a kisbolygó öv, illetve
az Oort-féle felhő égitestjeinek mozgását. Ilyen szóba jöhető égitest lehet erősen
elnyúlt ellipszis pályán keringő egy vagy több bolygó, barna törpe vagy vörös
törpecsillag.
A Föld írott történelmét mindössze párezer évesre teszik,
habár rendelkezünk a Pont d’Arc barlang múzeumában látható legalább 33.000 éves
feliratos kőtáblával is, ilyesmiről nem igazán szeretnek a régészek beszélni.
Az is nyilvánvaló, hogy ha az emberiség írásos korában történik jelentős
kozmikus katasztrófa, akkor a civilizáció túlnyomó többsége megsemmisül,
egyszerűen nem maradnak fenn régészeti emlékek. Az emberi alkotások többsége
így is, úgy is elporlad 5.000 évnyi időtávlatban, a nyomokat tehát nagyon nehéz
felkutatni. A nehézségeket csak fokozza a Föld szüntelenül változó arculata, a
jelentős erózió.
Hosszabb időtávlatokat kell tehát először megvizsgálni, földtörténeti
korszakokat. A kérdés tehát úgy hangzik, hogy földtörténeti léptékben ki
lehet-e mutatni a kozmikus katasztrófákban bármiféle ciklikusságot. A válasz
természetesen: igen.
A
Nemezis-hipotézis

Ciklikus
fajpusztulások.
1984-ben a New York Times két szerkesztőségi cikkben a
Time magazin pedig címlap történetben foglalkozott a Nemezis-hipotézissel. Két
évtizede sincs tehát, hogy először vetették fel tudósok annak lehetőségét, hogy
Napunk kettőscsillag, kísérője az üstökösfelhő megbolygatásával pusztulást hozó
Nemezis, egy vörös vagy barna törpecsillag. Erre a következtetésre az
ősmaradványok elemzésével jutottak. Elméletük megfogalmazásában korábbi,
hasonló felvetések is szerepet játszottak. Összefüggést találtak a nagyarányú
fajkihalások és az adott földtörténeti rétegek magas iridiumtartalma között. Az
irídium ritka fém, a meteoritokban azonban jelentős mennyiségben található.
David Raup és John Sepkowski Jr. Az utóbbi 250 millió
évet átfogó földtörténeti leleteket tanulmányozta alaposan. Azt találták, hogy
az irídium mennyisége az egyes rétegekben jelentősen emelkedik nagyjából minden
26. millió év tájékán. Találtak egy jellemző 30 millió éves ciklust is, bár nem
annyira éleset. (Ez arra utalna, hogy a Nap nem is kettős, hanem sokkal inkább
hármas rendszer. ) A csillag a nevét a Nature egyik szerkesztőjétől kapta:
Nemezis.

A
Jupiterbe csapódó üstökösdarabok akkora lökéshullám-felhőket keltettek, mint a
Föld átmérője.
Az elméletet természetesen sokan bírálták, igyekeztek mindenféle
más megoldást találni a ciklikus fajkipusztulásra. Próbálkozásaik azonban már
eleve kudarcra voltak ítélve a szilárd bizonyítékok miatt. Az ellenzők csupán
egyetlen megfontolandó érvet vetettek fel: a Nemezist látni kellene. Azonban a
Kígyótartó csillagkép felől Naprendszerünk belső tere felé sűrű kozmikus felhő
tart, ha pedig a Nemezis éppen ebben az irányban tartózkodik, akkor fénye
elnyelődik.
Napközeli pontján fél fényévre közelíthet meg bennünket,
hogy aztán 3 fényévre is eltávolodjon. Mivel a legutóbbi nagy kipusztulás
nagyjából 13 millió éve volt, adódik a feltevés, jelenleg pályájának
legtávolabbi pontján rója körét. Átmérője 100.000 km-nél nagyobb lehet, tömege
a Napénak 5-10%-a. Rendelkezhet saját bolygórendszerrel is, melyen minden további
nélkül élet is kifejlődhetett, hiszen a vörös törpecsillagok rendkívül hosszú
ideig sugároznak egyenletes teljesítménnyel. Természetesen akár intelligens
élet is. A látogatók a Nemezis bolygóiról is érkezhetnek (világos bőr,
átlátszatlan fekete szemüveg).
Marduk
csillaga – a Nibiru
Bizonyított tény tehát, hogy a Nemezis rendszeresen
„világvégét” okoz. Jelenleg szerencsére nem kell tartanunk tőle, hiszen messze
jár. A mérések az utóbbi években finomodtak és az egész Földre kiterjedtek. Ha
az írásos emlékek túlnyomó többsége meg is semmisült, a népek emlékezete,
rajzaik megőrizte történelmüket. Az események alapos megismeréséből levonható
következtetések nem jeleznek rózsás jövőképet. Ahogy azt már Szolón révén a
szaiszi papoktól is tudhatjuk, az emberi faj többször pusztult már ki szinte az
utolsó szálig. És ha eddig így volt, ezután sem lesz másként. A kérdés az:
tudunk-e valami kézzelfoghatót mondani közeli jövőnkkel kapcsolatban, magyarán:
lesz-e a közeljövőben világvége?
A Mars példáját látva nem ringathatjuk magunkat
illúziókban. Testvérbolygónk fejlett civilizációját kisbolygóbecsapódás törölte
el a felszínről. Igaz, a kisbolygó-övhöz közelebb kering mint Földünk, viszont
a mi bolygónk tömege többszöröse a Marsénak. Hasonló jelenségnek lehettünk szemtanúi,
amikor 1994. július 18-án a Shoemaker-Levy üstökös darabokra szakadva a
Jupiterbe csapódott. Ilyen csapás-sorozatot a földi élet nem igazán élt volna
túl.
Kozmikus fenyegetettségünk
Victor Clube és Bill Napier: „Lehet, hogy nem
vagyunk tisztában vele, a kozmosz egyszerűen késlelteti a következő pusztító,
akár halálos becsapódássorozatot. A világ a kozmikus biztonság illúziójában
ringatja magát, s az egyház, az állam és a tudomány semmit sem tesz azért, hogy
megzavarja ezt az idilli elképzelést. Ha továbbra is ebben az illúzióban
ringatjuk magunkat, akkor a katasztrófa bekövetkezése a legsötétebb korba
taszítja vissza az emberiséget. Pedig világunk meglehetősen törékeny: elég csak
felnézni az égre.”
Fred Hoyle: „Több mint különös az, hogy az
emberiség kíváncsian fürkészi a világűrt, és annak távoli galaxisait,
ugyanakkor látszólag tudomást sem vesz arról a lehetőségről, hogy esetleg a
Földet kozmikus katasztrófák fenyegetik…”

A
Tunguszkai becsapódás környezete.
Fred Hoyle és Chandra Vickranasinghe közelmúltunkat
kutatta. Úgy találták, hogy egy óriás-üstökös érkezett Naprendszerünk belső
terébe úgy 20.000 ével ezelőtt. Darabokra szakadt, majd egyik hatalmas része
becsapódott a Földbe Kb. 13.500 évvel ezelőtt, eltörölve az atlantiszi
civilizációt, kiirtva az emberiség 90-95%-át, hasonló mértékű pusztítást
végezve a többi faj között is, valamint egy csapásra megszüntetve a
jégkorszakot.
A hőmérsékleti változásokat és a régészeti leleteket
elemezve arra következtettek, hogy további – bár arányaiban messze kisebb –
becsapódások következtek be 9000, 7000, 6000, 4500, 3000 és 1500 évvel ezelőtt
is. Minden egyes esetben a kaotikus állapotok több évtizeden át tartottak, sőt,
akár egy évszázadig is, és ez idő alatt többször is tunguszkai méretű repeszek
csapódtak a Földbe, évente akár 100 is. Duncan Steel szerint a becsapódások
aránya időnként annál sokkal nagyobb méreteket is ölthetett, és számításai
szerint ilyenkor: „kataklizmák sújtották bolygónk kiterjedt területeit, annak
köszönhetően, hogy napokon keresztül összefüggő kozmikus meteorzápor hullott a
Földre. Teljes mértékben elképzelhető, hogy ilyenkor pár nap alatt a Föld több
száz olyan ütést szenvedett el, mint a tunguszkai becsapódás idején.
A Tunguszka meteorit
1908. nyarán hatalmas
katasztrófa történt a szibériai köves Tunguszka folyó vidékén. A legújabb
feltevések szerint üstökösmag okozhatta. 6 km-es magasságban felrobbanva több
tucat kilométeres körzetben kidöntötte a fákat. A lökéshullám-front háromszor
megkerülte a Földet. Az északi féltekén hónapokon át „ezüst éjszakákat”
lehetett megfigyelni. A detonáció ereje másfél ezerszer múlta fölül a hirosímai
atombomba robbanását. A tunguszkai eseményeket a mai napig titokzatosság veszi
körül, hiszen a katasztrófa területén megnövekedett radioaktív sugárzás
mérhető, és ez az ott élő növények és állatok szervezetére is folyamatosan
hatást gyakorol.

A tunguszkai
becsapódás helye a térképen.
A Nemezis tehát nem jelent ránk jelenleg veszélyt. A
kérdés most úgy szól, ismerünk-e olyan égitestet, netán többet is, amely
elnyúlt ellipszispályán keringve akár a Kuiper-öv, akár a Mars és a Jupiter
között húzódó kisbolygó-öv égitestjeinek pályáját megbolygatva a Föld felé
térítheti őket? A válasz ismét csak: igen. Sőt, jó néhányukat már sikerült
lefényképezni is.
1981-ben, az USA-ban számos napilap közölte különböző
tudósok véleményét a Plútón túl keringő óriásbolygó létezésével kapcsolatban. A
NASA 1982-ben tanulmányt készített, ahol pontos számításokat és igen precíz elemzést
találhatunk. Nevezett mű megtalálható a NASA Astrophysical Data System -
1988AJ.....96.1476H kódjelzés alatt. Pontos képletet találhatunk a Planet X,
azaz a tizedik bolygó legvalószínűbb feltalálási helyére vonatkozóan -
R.S. Harrington munkája nyomán. Mindössze egy évvel később bocsátották fel
az IRAS (infravörös távcsővel felszerelt csillagászati mesterséges holdat) és
szinte azonnal meg is találta a 10. bolygót. A Washington Post mindjárt le is
közölte a hírt, az IRAS holdat vezérlő tudóscsoport vezető csillagászát
megszólaltatva. Kijelentését idézve: „…egy nagyjából Jupiter nagyságú,
Naprendszerünkhöz tartozó bolygó (jellemzőiben tökéletesen megfelelve az ősi
iratokban fennmaradt adatoknak) felfedezéséről számolhatok be. Jelenleg az
Orion csillagkép irányában tartózkodik. Az IRAS hold szinte abban a pillanatban
megtalálta, mihelyt fő műszerét a korábban meghatározott irányba fordítottuk.
Létezéséről és pontos helyéről már hosszú évek óta tudtunk, most technikai
megerősítésre is szükségünk volt. Amit mondok azt a lehető leghatározottabban
alátámasztják a mérések, és a legteljesebb mértékben biztosíthatom önöket
arról, hogy megfelel a valóságnak. Ellenőrizhetik. Próbálkozások történtek arra
vonatkozóan, hogy mindezeket a tényeket letagadják, s ezáltal meghamisítsák a
történelmet.”
A Planet X mozgását két csillag határozza meg: a Nap és a
Nemezis. A jelenlegi legkorszerűbb távcsövek használatával bizonyosnak tűnik,
hogy 2003. tavaszán, május végén vagy június elején, a Jupiter pályáján is
belül kerülve, Naprendszerünk belső térségébe hatol. A NASA 1995-ben készített
jelentése szerint elképzelhető, hogy sokkal inkább barna törpéről, mint
bolygóról van szó, hiszen nagy érzékenységű műszerek segítségével sikerült
érzékelnie a mágneses terét.
A helyzetet tovább bonyolította, hogy mindeközben a
Plútón túl már kb. 400 égitestet fedeztek fel, s csak töredéküknek sikerült a
pályáját legalább hozzávetőleges pontossággal meghatározni. Ami viszont
feltűnő, hogy igen tekintélyes méretű égitesteket is találtak, többek közt a
valaha felfedezett legnagyobb kisbolygót, a 2001 KX76-et. A Planet X mellett
akár tucatnyi égitest is Naprendszerünk belső tere felé mozoghat. Elkövetkezett
a bőség zavara.
Fontos hangsúlyozni: rendkívüli nehézségekbe ütközik az
ekkora távolságra lévő égitestek tömegének, átmérőjének, sűrűségének és
pályájának meghatározása. Furcsa mód, a NASA mindig is kereste a 10. bolygót,
csak éppenséggel nem volt hozzá műszere, hogy meg is találja. A Planet X-nek
nevezett objektum felfedezése akár véletlen is lehetett, volt már ilyesmire
példa, hogy az egyik nagybolygó helyét tévesen számolták ki, aztán mégis ott
volt, ahol nem lett volna szabad lennie. Elképzelhető, hogy szándékosan
kuszálták össze a híreket, hogy eltereljék a figyelmet a lényegről. Ez sem újkeletű
módszer. Hirtelen azzal találtuk szembe magunkat, hogy már nemcsak egy 10.
bolygó van, de akár több száz is. Tessék, lehet válogatni! De vajon melyik az
igazi?
A kérdést úgy is módosíthatjuk, hogy mivel egyes népek
történelmi hagyományaiban, „mondáiban” említést tesznek ilyen égitestről, akkor
fel tudjuk ismerni egyáltalán? Nem árulok el titkot, a válasz ismét igen, meg
is nevezik Marduk csillaga, más néven Nibiru. És hogyan ismerjük fel? Onnan,
hogy Marduk csillaga vörös. Az összes Plútón túl felfedezett égitest fénye
fehér. De van egy kivétel: és ez a Nibiru.

A Nibiru
felfedezését biztosító képlet.
A NASA 1982-ben igen precíz elemzést készített az ősi
sumer-magyar szövegekben leírt, a NASA által Planet-X-nek nevezett, Nibiru pontos
helyzetére vonatkozóan. Az Infravörös távcsővel felszerelt csillagászati
mesterséges hold, az IRAS, a pályára állítását követően szinte azonnal meg is
találta az előre kiszámított helyen, mint ahogy erről be is számoltak
akkoriban. Azóta azonban a helyzet megváltozott, a hírek és álhírek
összevisszaságában szinte lehetetlen rátalálni az igazságra.
Mezopotámiai
feljegyzések
Mielőtt
a régészeti leleteket ismertetem fontos megjegyezni, hogy a sumér-magyarok
által leírt égitestet a legtöbben számos holddal rendelkező bolygóként
azonosítják. A lehetősége azonban annak is fennáll, hogy a Nibiru nem bolygó,
hanem barna törpecsillag, hét kísérővel. Ha ez utóbbi feltételezést fogadjuk el
– márpedig a NASA mérései erre utalnak -, akkor könnyebben értelmezhető az
égitest napközelben megfigyelt jelentős sebessége, a leírt gravitációs hatásai
(áradások, földrengések), erős mágneses tere, hirtelen felfénylései, mélyvörös
színe.

1. ábra. Nippurban
(Nap - Úr -ban)
talált pecséthenger. Földművesek figyelik az égen nappal is látható Nibirut.
A
mezopotámiai szövegek nem győzik hangsúlyozni az égitest jelentős fényességét,
kiemelni, hogy az még nappal is megfigyelhető: „látható napkeltekor és
napnyugtakor tűnik el”. Egy Nippurban talált pecséthengeren (1. ábra) egy csoport
földművest ábrázolnak amint feltekintenek a kereszttel jelölt 12. bolygóra
(Zecharia Sitchin ismert műveiben ezen a néven hivatkozik rá). Az égitest több
okból is kaphatta ezt a jelet. Talán azért, mert gyűrűrendszere van, s a
megfigyelők éppen oldalról láttak rá. Ha pedig az „istenek” is innen jöttek,
akkor célszerű volt a bolygó jelével azonosítani őket, a kereszt jel tehát így
vonulhatott be a legtöbb nép ábrázolásába „Isten” jeleként.

2. ábra. A Nibiru
közeledésekor metszett jellegzetes pontok.
Számos
pecséthengeren találkozhatunk az égitest mozgását bemutató ábrázolásokkal,
feltüntetve azokat a különösen fontos csillagászati pontokat, melyeken
áthaladásakor könnyedén azonosítható a Földről nézve. Földközelbe érve
megfigyelésére első lehetőségként az az időpont adódik, amikor együttáll a
Merkúrral (A – pont). Számítások szerint ekkor a földpálya kistengelyével a
közelítő égitest éppen harminc fokos szöget zár be. Amint tovább közeledik az
előző pozíciójához képest ismét kb. harminc fokra kerül akkor, amikor a Jupiter
pályáját metszi (B – pont). Végül pedig eléri napközelpontját, ahol egykoron a
születő Földnek ütközhetett - vagy valamelyik holdja (C - pont).
A
manapság a „Mennyek Királyságának” visszatéréséről szóló spekulációk alapjául
azok a tények szolgálnak, miszerint az ősi emberek többször is megfigyelték a
12. bolygó áthaladását Naprendszerünk belső terén.
Az
égitest ismételt megfigyelése alátámasztja azt a feltevést, miszerint jelenléte
a napkörüli pályán folyamatos, tehát Naprendszerünk része, hasonlóan számos
hosszú periódusú üstököshöz.

3. ábra. Berlini
Múzeumban őrzött pecséthenger - a Naprendszer ábrázolásával.
Mezopotámiai
és bibliai források nagy határozottsággal állítják: a 12. bolygó keringési
ideje 3600 év. A sumér-magyar ősi szövegekben a 3600-as szám jele egy nagy kör
volt. Az égitest epithetonja egyébként a „Sár”, melynek jelentése többek közt
„tökéletes ciklus”, illetve „teljes kör”, egyben a 3600-as számot is jelöli. A
három kifejezés-tartalom – égitest/ciklus/3600 – szoros összefüggése
nyilvánvalóan nem lehet puszta véletlen. A sumér-magyar isteni királyok
uralkodási ideje minden esetben tökéletesen osztható 3600-zal. A következtetés
mindebből csakis az lehet, hogy a isteni királyok uralkodási ideje egyértelműen
összefügg a Nibiru 3600 éves keringési idejével.
Az ősi
feljegyzések teljes mértékben egyetértenek abban, hogy a 12. bolygó feltűnését
váratlan katasztrófák, nagyarányú változások és korszakváltás kíséri. A
mezopotámiai szövegek az égitest periodikus megjelenéséről mint előrelátható,
pontosan kiszámolható, megfigyelhető eseményről beszélnek. „A hatalmas égitest
megjelenésében sötétvörös.” Megjelenésének napját az Ószövetségben leírtak
szerint esőzések, áradások és földrengések kísérik.
A
következő képen a Berlini Múzeumban őrzött, az ősi Közel-Keletről származó
pecséthenger látható. Amikor a középső istenalakot, illetve mennyei lényt
kinagyítjuk, megfigyelhetjük, hogy igazából egy hatalmas, sugárzó csillagot
ábrázol, 11 égitesttől övezve. Ezenkívül, mintegy láncra felfűzve, 24 kisebb
objektumot láthatunk. Igen valószínűnek látszik, hogy ezek a kisebb testek
Naprendszerünk nagyobb holdjait képviselik.

4-5. ábra. A törökországi
Nimrud-tábla és az ábrázolt égitestek beazonosítása
Természetesen
bizonyítást igényel az a kijelentés, hogy ez az ábrázolás valóban Naprendszerünket
reprezentálja. Még ha a Napot és a Holdat belevesszük is, akkor is csak 11
égitestet kapunk (Nap, Merkur, Vénusz, Föld, Hold, Mars, Jupiter, Szaturnusz,
Uránusz, Neptunusz, Plútó). A sumér-magyarok azonban mindezt pontosan
megmagyarázzák. Határozottan állítják, hogy a Naprendszer 11 bolygóból áll
(beleértve a Holdat is), meggyőződéssel hangoztatják, hogy a manapság ismert
nagybolygókon kívül van még egy tagja Naprendszerünknek, a 12. bolygó, a
bibliai Nephilimek (Annunakik) otthona, a manapság Planet-X-ként hivatkozott
égitest.
A
régészek bárhol is kutassanak a közel-keleti társadalmak nyomai után, mindenhol
beleütköznek a 12, a szárnyas bolygó jelképébe. Uralkodó jelképként figyelhető
meg templomokon és palotákon, sziklákba vésve, pecséthengereken, falakra
festve. De megtalálhatjuk királyokkal és papokkal együtt ábrázolva a trónjaik
felett.
A
különböző vallási tárgyú és csillagászati ábrázolások között rendszeresen
visszatérő momentum visszatérésére és a nagy ciklusra vonatkozó információk. A
Földpályát rendszeresen megközelítő égitest, a „találkozás”, az „elhaladás”,
vagy a „kereszteződés” bolygójának jele a kereszt. A kettős kereszt (csillag –
dingir) egyébként „isten” jelentéssel is bír.
Marduk
A
babiloni panteon központi istensége, Babilon város főistene. Első írásos
említése 4500 évvel ezelőttről ismert. Babilon védőisteneként már a III. Úr-i
dinasztia (Kr.e. 22. sz.) alatt megemlítik. Központi istenséggé Babilonnak az
I. Babiloni dinasztia (Kr.e. 16. sz.) alatti felemelkedése során lett, amikor
is felvette más, főleg sumer-magyar (a sumer-magyar nyelvazonosság
bizonyított!) istenek vonásait és jelzőit. Már Hammurápi törvénykönyvének
bevezetőjében, mint Ea elsőszülött fiának Anu és Enlil átadják neki az emberek
fölötti hatalmat, és minden égi isten fölé emelik. Számos átvett epithetonja és
tulajdonsága között az Enkitől és Aszalluhitól származók vannak túlsúlyban,
amelyek Marduk bölcsességét, gyógyító-tudományát, igézőerejét hangsúlyozzák.
Megkapja a víz és a növények istenének funkcióját is. Utu istentől, akit olykor
fivérének mondanak, rászáll az „Istenek Bírája” cím. Fő epitheonjai: „Istenek
Ura”, „Istenek Atyja”. Felesége Szarpánítu, fia Nabu. Fő temploma az Észagila
(Babilon főtemploma, ahol az „isten megszabja a sorsot”. (Mitológiai Enciklopédia)
A
Nibiru legutolsó átmenete egy törökországi hatalmas kőfaragványon, a
Nimrud-táblán is látható (4-5. ábra.) Az Oroszlán csillagkép felett három
bolygó, a csillagképtől jobbra a Nibiru. Az átmenet időpontjára csak
találgatások lehetnek, hiszen az adott bolygóegyüttállás nagyjából ötven
évenként előfordul.
A
Nephilimek
De
kik is azok a Nephilimek, akik nevét a legtöbb Biblia-fordító „óriásnak”
értelmezi, „égből jött lakók” helyett?
Mózes
első könyvében a következőket olvashatjuk a Vízözön biblikus változatában:
„Abban
az időben, amikor az istenfiak bementek az emberek lányaihoz, és azok
gyermekeket szültek nekik – sőt még azután is – óriások (Nephilimek) éltek a
Földön. Ők azok a vitézkedők, akik ősidőktől fogva hírnevesek voltak.”
A sok
ezer évvel korábbi sumér-magyar táblák tömege említi a Vízözönt. Az egyik,
Úr-Ninurtáról szóló így beszél:
„Azon
a napon, a hajdankor hajnalán,
azon
az éjjelen, a hajdankor éjjelén,
abban
az évben, a hajdankor távoli évében,
amikor
a Vízözön eláradt a Földön.”
A földlakókat figyelmeztették a közelgő Vízözönre.
A veszélyt felismerők nem lehettek mások, mint a Nephilimek, akik aztán el is
menekülhettek a Földről. De honnan tudták a Nephilimek, hogy mikor indul
pusztító útjára a Vízözön?

6. ábra. Fantáziakép a Nibiru áthaladásáról
A
mezopotámiai szövegek a Vízözönt és az azt megelőző klímaváltozást hét
„elhaladáshoz” kapcsolták, ami kétségkívül a 12. bolygónak a Föld melletti
rendszeres elhaladását jelenti. Tudjuk, hogy a Hold, a Föld kísérője is, a
tömegvonzás révén árapályt okoz. A mezopotámiai és a bibliai szövegek egyaránt
megemlékeznek arról, miképpen rázkódott meg a Föld, amikor az Égi Úr elhaladt a
Föld mellett. Elképzelhető-e, hogy a Nephilimek, akik az éghajlati változásokat
megfigyelték, felismerték a labilitásokat, és rájöttek arra, hogy a soron
következő „elhaladás” nagyarányú katasztrófát vált ki?
Az
ókori szövegekből erre következtethetünk.
Egy
Asszurban talált sumér-magyar miniatűr tábla azzal a kijelentéssel kezdődik,
hogy hatalmas ereje és nagy termete dacára a bolygó („a hős”) a Nap körül
kering. Idézzük:
„Fegyvere
a Vízözön;
fegyvere
halált hoz a gonoszakra.
Fenséges,
fenséges, felkent úr!…
ki
mint a Nap halad át az országon,
s
a Napot, istenét, rettegés tölti el.”
Az
áradás végéről is olvashatunk:
„Amikor
a bölcs így kiált: Áradás! –
Nibiru
isten az [„a Találkozás Bolygója”],
A
hős, a négyfejű bolygó.
Az
isten, kinek rettenetes fegyvere
az
áradást hozó vihar,
visszafordul.
Visszatér
nyughelyére.”

7. ábra. A Nibiru
mérete
a
Naprendszerünk égitestjeihez képest
A
Vízözön léte ellen az egyik leghatározottabb érv, hogy egyszerűen nincs annyi
víz a Földön, mely elboríthatná a legmagasabb hegyek kivételével az egész
Földet. Néhány hónappal ezelőtt még legalábbis mindenki így tudta. A nyáron
azonban brit geofizikusok kiderítették, hogy a kontinensek gyökereiben akkora
mennyiségű víz van, mely a Föld óceánjainak háromszoros tömegét jelenti! Ha
tehát a gravitációs hatások folytán ennek az irdatlan vízkészletnek csak a
töredéke is kiszabadult, már meg is van a „hiányzó vízkészlet”.

8. ábra. A
2001 KX766 jelű kisbolygó ezen a képen
még ragyogóan
kék.

9. ábra. A Newsweekben
megjelent fotón már kissé "bepirosodott".
Az
őskori és ókori emberek tehát pontosan tudtak a Nibiru időszakos átvonulásáról,
és arról is, hogy ez – adott esetben – milyen katasztrofális kihatásokkal lehet
a Földre. Lehetőségük volt tehát felkészülni az ilyen eseményekre, s ezt minden
bizonnyal meg is tették, hiszen a krónikákból egyértelműen ez derül ki. Érdekes
elgondolkodni azon, hogy a „primitívnek” tartott őskori és ókori ember
évezredekkel előre megtervezte cselekedetit. Velünk bizony meglehetősen sokszor
fordul elő, hogy még azt sem tudjuk, mit hoz a holnap. Persze, ha a
környezetszennyezés és készleteink felélése egyre gyorsuló tempóban tovább
folyik, ennek a kérdésnek hamarosan nem lesz semmi jelentősége…
Gondolatmenetünket folytatva, most azt
kellene megvizsgálni, mikor várható a következő „áthaladás”.
Teremtés-eposz
Székhelyet teremtett az
isteneknek.
Csillagkép-hasonuk gyanánt a
Lumasi-csillagokat
az égre fölszegezte.
Megmérte az esztendőt,
felosztá szakaszokra,
tizenkét hónapja fölé
eggyel-egyen
három csillagot rendelt.
Megjelölvén az évnek napjait,
Níbirunak székhelyet szentelt,
köré feszes övet vont.
Hogy ne kísértsen vétek, tévedés:
Enlil s Éa helyét is kijelölte.
Kaput nyitott ki mindkét
oldalon,
balra-jobbra erős reteszt rakott föl;
az égbolt tető-csúcsát Tiámat legbensőbb bensejébe
helyezé.
Fölragyogtatta Nannart fényesen, reábízta az
ég Őrizetét:
villanjon, mint a zord éj ékszere,
sugáraival mérje az időt.
"Hónapról-hónapra, jöjj
csak elő, lépj ki az ékes tiarából;
hó elején, a föld fölött
ragyogva
hat napon át szarv alakban
világíts;
hetednapon fél-koronát
utánozz,
sabbátu-napon állj szembe a
Nappal!
Ha pedig a látóhatáron utólér a Nap tüzes
fogata,
attól fogva izzó korongod
kisebbedve ragyogjon!
Bubbulu-napon közelítsd meg a
Nap-pályát, majd
a harmincadik napon újra szemtől-szembe
kerülj a Nappal!
Adj jósjelet, útján haladván.
Közeledvén hozzá, ítélkezz!"
Gilgames – Teremtés eposz
(Enúma Elis). 5. tábla.
Nyersfordítás: Komorócy Géza,
Vers: Rákos Sándor
2003 - az áthaladás éve?
A
Nibirut közel húsz éve sikerült először megfigyelni. Természetesen azóta is folyamatosan
nyomon követik. A hírek és fotók azonban erősen esetlegesek. Különös módon,
amikor a 2003-as „áthaladás”, mint lehetőség először a köztudatba szivárgott,
az Internetről szinte azonnal eltűnt valamennyi fotó… A hivatkozások
megmaradtak, „csak furcsa” mód a képek tűntek el… Ellenben az akkoriban
felfedezett 2001 KX76 kisbolygóról elterjesztették, hogy tulajdonképpen az a
Nibiru. Igyekeztek is alátámasztani, hiszen napvilágot látott olyan fotó,
amelyen mélyvörös színűnek tűnik. Csakhogy „elfelejtették” azokat a képeket
törölni, melyeken a 2001 KX76 kisbolygó egyértelműen kék színű. Tehát nem
alaptalan a gyanú, hogy valami turpisság történt… Különösen nem, ha figyelembe
vesszük, hogy az amerikai kormányzat utasította a NASA-t, 2005-re fejlesszen ki
olyan ionhajtóművet, mely 100 t-ás tömeget képes nagysebességre felgyorsítani.
Aránylag még nyíltan is dolgoznak, hiszen az emberek már várják, mikor lép
ember a Marsra. Csakhogy ez a hajtómű nem a Marsra visz űrhajósokat, sokkal
inkább a csillagközi tér a célja. De ha ott nincs semmi, akkor mégis hová
repül?
Nem kell túlságosan nagy fantázia ahhoz,
hogy a NASA meghatározó emberei tudnak a Nibiruról hiszen ők fedezték fel.
Arról is hallhattak, hogy az égitest az „Istenek Lakhelye”. Ha pedig tényleg
az, nem lehet érdektelen meglátogatni őket, mielőtt ők jönnek ide. Már csak a
miheztartás végett is.

A Palomar-hegyi
távcsővel felfedezett, s Földünk irányába tartó hatalmas üstökös
kontrasztjavított képe.
A 2003-as „áthaladás”-ra vonatkozó híreknek is azért van
némi valóságalapja. A jövő tavasszal ugyanis egy gigászi üstökös érkezése
várható a Naprendszer belső térségébe. Amíg az emberek azt hiszik, hogy az a
Nibiru volt, mindössze "néhány ufókutató ismét elszámította magát"
addig nincs gond, nyugodtan lehet a háttérben dolgozni. A gond akkor lesz, ha
az emberek észreveszik a becsapást. A szándékos és hivatalos becsapást. De
addig még eltelik néhány évtized, hiszen a Nibiru érkezése csak 30-50 év múlva
várható. A világvége tehát kicsit később lesz. Persze, az emberiségen is sok
múlik.....
Barna törpék
Fantáziarajz egy barna törpéről
A csillaggá válás kritikus határa a
naptömeg néhány százalékánál húzódik (a Jupiter tömege kb. 1%-a a Napénak). Az
ennél nagyobb tömegű összesűrűsödő gázgömbök elegendően nagy tömegűen ahhoz,
hogy saját súlyuk hatására a középpontjukban elegendően nagy hőmérséklet és
nyomás alakuljon ki a fúzió beindulásához. És ha a sűrűsödő gázgömb tömege
kevéssel alatta marad ennek a határnak? Akkor belsejében sohasem indul meg a
fúzió és az összehúzódásából származó gravitációs energia lassan szétsugárzódik
a felszínéről. A kicsiny égitest felszíne is szükségképpen kicsiny, így a
szétsugárzódás, a hűlés is nagyon lassú lesz. A modellszámítások szerint ezek a
soha lángra nem lobbanó csillagzsarátnokok akár a Nap élettartamánál tízszer
hosszabb ideig is elpislákolhatnak, azaz 100 milliárd évig. Az ilyen égitest
felszíne legfeljebb néhány ezer fok hőmérsékletű. Energiáját elsősorban az infravörös
tartományban sugározza ki. A valamivel melegebb, már igazi csillagnak számító
vörös törpék sugárzási maximuma a közeli infravörösben van. a teljesen kihűlt
fekete törpék már szinte semmit sem sugároznak. A vörös törpék és a fekete
törpék közé illeszkednek a csillaggá válás határát éppen megközelítő égitestek,
a barna törpék. Az első barna törpe, a HD 114762 körül keringő, a Jupiternél
11-szer nagyobb
égitest felfedezése óta kb. 10 éve telt el. Azóta számolatlanul
bukkantak rá a csillagászok. Sőt, egyre inkább úgy tűnik, hogy a Naprendszerek
születésének teljesen normális „melléktermékei” a barna törpék. A Nibiru
tömegére vonatkozó számítások elég jelentős szórást mutatnak, a legbizonyosabb
érték nagyjából 5 Jupiter-tömegre adódik. Mivel a barna törpék rendkívül hosszú
ideig bocsátanak ki állandó sugárzást, az élet minden nehézség nélkül
kifejlődhet körülöttük.
A NASA tudósai 1982-meghatározták a Nibiru helyét, 1983-ban
pedig az IRAS mesterséges hold – igazolva a számítások pontosságát – fel is
fedezte. A siker bejelentését követő években azonban minden a visszájára
fordult: álhírek és félrevezető információk tömege jelent meg a médiában. A
„hivatalos” hazugságok kora ennél azonban jóval régebbre nyúlik vissza. Többek
közt az ősrobbanás, az evolúció, valamint a fénysebesség abszolút voltára
vonatkozó elméletek már-már kötelező érvényű elfogadtatásával…
„Honnan
jöttünk, hová megyünk?”

Naprendszerünk mása a Rák csillagképben.
Az ember mindig is kereste, kutatta az élet és önmaga
eredetét. Kétféle, alapvetően különféle lehetőség kínálkozott: a Világot – és
benne az embert – Isten teremtette, illetve, hogy mindez magától, fejlődés
útján jött létre. A két tábor mindent elkövetett (vélt) igaza alátámasztására,
azonban kudarcot vallottak. Ahogy a teremtés megtörténtét tudományosan semmi sem
támasztja alá, úgy az 1800-as évek második felében, a hivatalos tudomány által
inkább támogatott ateista-materialista-evolúcionista világnézetet sem (az
innen-onnan összeszedett, olykor összehamisított leletdarabok leszármazási
sorba illesztése tudománytalan és elfogadhatatlan!). A Tan Darwinban öltött
csúcsot, s minden más elképzelést és ezzel mindenki mást is félresöpörtek, akik
nem feleltek meg a korszellemnek. Többek közt Cuvier-t is, aki nemcsak
felderítette, hanem be is bizonyította az igazságot… Ám ellenpélda is akad, az
USA számos államában törvénnyel tiltották meg az evolúciós tan oktatását.
Az élet többi területe sem maradt kivétel. Lehetne
említeni az őszrobbanást, a származás-elméleteket, a Biblia nevében legyilkolt
emberek
tízmilliót, emberfajták állati sorban tartását, tömeges kiirtásukat mondván
például, hogy a „vadaknak” nincs szüksége akkora területekre, őseik földjére…

Ultrakönnyű anyagból készült repülő csészealj.
A tudományos világban a vezető tudósok szinte
„nemzetiségi alapon” kerülnek kiválasztása, nem pedig tudományos munkájuk
értéke alapján. Mindehhez a politika is keményen asszisztál, jobban mondva
diktál. A mai világban szinte lehetetlen „független” kutatásokat végezni,
hiszen az ember szinte mindenhol félrevezetéssel, szándékos megtévesztéssel,
érdekekkel, hatalmasságokkal találkozik.
A relativitás-elmélet is „ideológiai alapon” született.
Be kellett bizonyítani, hogy az ember az egyetlen értelmes lény a
világegyetemben, tehát szabadon kizsákmányolhatja, tönkreteheti azt.
Földönkívüliek nincsenek, hiszen az élet „véletlenül” keletkezett. Ha meg netán
„véletlenül” mégis léteznének, akkor sem tudnának meglátogatni bennünket, mert
„fénysebességnél gyorsabban semmiféle hatás nem terjedhet”, tehát számunkra
nincsenek. Az ufómegfigyelések, az ufóleszállások, a személyes találkozások a
földönkívüliekkel tehát már eleve a „képzelődés” kategóriába sorolhatók, hiszen
az ufonauták úgysem képesek meglátogatni bennünket, hiszen már a
Michelson-Morley kísérlet is igazolta, hogy fénysebességnél… stb. A kísérletből aztán azt a következtetést is
levonták, hogy „természetesen” éter sem létezik. A Nobel-díjas Wheeler
(biztosan véletlenül kapta meg!) hiába számolta ki az 1980-as években az éter
tömegét és sűrűségét, senki a „hivatalos” tudomány részéről nem foglalkozott
komolyan vele.
Természetesen a Michelson-Morley kísérlet
értelmezése is, hm, legalábbis megtévesztő… Mindössze azokat a részeket
„felejtették el” közzétenni, amelyek az éter létezését bizonyították, és
teljesen ellentmondtak a fénysebesség abszolút voltát illetően…
A Michelson-Morley kísérlet
Soha még egyetlen, többször
is megismételt kísérlet sem gyakorolt talán akkora hatást a fizikára, mint az,
amelyet Abraham Michelson hajtott végre 1881-ben, 1883-ban és végül, Williams
Morley-vel közösen 1887-ben. E kísérletek némiképp különböztek egymástól
elrendezésben. Lássuk az egyiket!
Ebben a következő felépítést
látjuk: a fénysugarat egy félig áteresztő tükörrel kettéosztották, és egymásra
merőlegessé tették. A Föld a világűrben 30 km/s sebességgel halad a Nap körül.
Az első fénysugár útja egybeesik a haladás irányával, a másiké pedig merőleges
arra. A két fénysugarat aztán tükörrel újra egyesítették egy interferométerben,
ahol interferencia-vonalakat kaptak. Ezután 90 fokkal elfordították az
interferométer-karokat, és azt várták, hogy az interferencia-vonalak ismét
megjelennek, de eltolódást szenvednek. Azonban nem volt eltolódás. Valójában
nem is lehetett, hiszen a kísérlet kiindulópontja már eleve hibás volt!
Nézzük a két esetet!
1. eset I. fényútja (1/I) a következő –
előre: A; vissza: A/2; merőlegesen: A/2; összesen: A+A/2+A/2=2A az 1/II fényút – előre: A/2; merőlegesen:
A/2; előre: 2A; összesen: a/2+A/2+2A=2A
2. eset I. fényútja a következő –
merőlegesen: A; merőlegesen A/2; előre: A/2; összesen: 2A
a
2/II fényút – merőlegesen: A/2; vissza: A/2; előre: A; összesen 2A
Az 1/I=2/II és 2/1=1/II, vagyis a fényutak
egyszerűen felcserélődtek. Miért kellett volna eltolódást kapni az
interferencia-vonalakat illetően??? (Az előbbi cáfolat vektorösszegzéssel is
alátámasztható.)
A Michelson-Morley kísérlet – ez a része
legalábbis – azt igazolta, amit Galilei óta tudunk: egyenes vonalú, egyenletes
mozgást semmiféle „trükkel” sem lehet kimutatni. Ebből a néhány elrendezésből a
fénysebesség abszolút voltára, és az éter nem létezésére következtetni, hm,
legalábbis nagy merészség… De mindenféleképpen tudománytalan.

Amit nem szoktak elmondani a kísérlettel kapcsolatban az a
következő: amikor a rendszert megforgatták, azonnal megjelentek az interferencia-eltolódások.
Az elrendezés tehát érzékeny volt a gyorsuló mozgásra (minden körmozgás
gyorsuló mozgás!). Ha tehát „valami” hatást fejt ki a gyorsuló mozgással mozgó
fényre, akkor ott van is valami. Ez pedig a vákuum, vagy más szóval az éter, melynek
létét éppenséggel cáfolni igyekeztek…
Ha pedig a fénysebesség nem abszolút sebesség, ha létezik
éter, akkor természetesen az idegenek is meglátogathattak bennünket. Ez esetben
viszont el kellene ismerni a létezésüket, a beismerést viszont nemzetközi
szerződés tiltja meg. Patthelyzet.
Mellesleg a Nibiru eléréséhez nincs is szükség különleges
technikára. A küldetés megvalósításán lelkesen dolgoznak is. De mivel „idegenek
nem léteznek”, az „Interstellar Probe” nevű katonai űrszonda sem létezik. Tehát
most „nem létező dolgokról” beszélgetünk.
Az USA a következő költségvetési évre közel
háromszorosára növelte katona űrprogramjának kiadásait, az előrejelzések
szerint további, hasonló arányú bővítés várható az elkövetkezendő években.
Vajon mire, ki ellen irányul ez a lépés, ha nincs odaát senki?
Csillagközi
utazás

A NASA
csapkodószárnyú repülőgépe.
Ember-alkotta űreszközt juttatni egy távoli csillaghoz
még az ezredvégi tudásanyag birtokában is nagy kihívás. Mindenesetre már az
1950-es években is próbáltak olyan űrhajót tervezni, amely elhagyhatná a
Naprendszert. Abban az időben, amikor hivatalosan még semmiféle űrhajó sem
létezett… akkoriban minden áron emberes küldetést szerettek volna
megvalósítani, így született meg az Orion-terv. Az űrhajó meghajtását kicsiny
atombombák felrobbantása szolgáltatta volna.
Hasonlóan fantasztikus elvekre építve született a
Nova-program, amelyben az óriási távolságok leküzdésére magfúziós elven működő
hajtóművet alkalmaztak volna. A cél a Barnard-csillag lett volna,
hajtóanyagként folyékony deutériumot, illetve a hélium hármas izotópját
használták volna.
Az első, csillagközi repülésre vonatkozó reális terv a
Daedalus volt, amelyet a British Society dolgozott ki 1977-ben. Az általuk
elképzelt űrhajó 500 tonnás, az utazás mintegy 40 évig tartana.
A robot-technika alkalmazása azonban olcsóbbá és
kivitelezhetőbbé tesz egy ilyen vállalkozást.

A szemtanúk
szerint így nézett ki a roswelli ufó.
Jelenleg alkalmazott technika segítségével a Voyager
űrszondák jutottak legtávolabbra bolygónktól, mintegy 11 milliárd km-re, 25 év
alatt. Ez a Plútó távolságának nagyjából kétszerese. Ezzel a sebességgel
haladva több tízezer év kellene a legközelebbi csillag elérésére, tehát egy
ilyen vállalkozás végrehajtásának különösebben nincs sok értelme. A tervezés
alatt álló Kuiper-express űrszonda 17 év alatt érné el a Plútót. Nagyobb
távolságba indulva lényegesen más technika szükséges.
A 2005. táján indítandó (szigorúan titkos) katonai
űrszonda „hivatalosan” a csillagközi teret vizsgálná, a napszél és a
csillagközi tér ütközésekor keletkező lökéshullámfront térségét. Ha „csak”
erről volna ténylegesen szó, akkor természetesen fölöttébb buta dolog lenne a
titkolódzás és a honvédség bevonása. Tehát nemcsak erről van szó. A véletlen
úgy hozta, hogy a Nibiru is nagyjából ebben a távolságban található.

Napvitorlás a
Mars mellett. Fantáziarajz.
Egy csillagközi utazás során igen sok hiba felmerülhet,
amelyek próbára teszik az irányítók problémamegoldó képességét. Persze ez
egyáltalán nem jelenti azt, hogy egy ilyen küldetés megvalósíthatatlan. Viszont
rendkívül súllyal kell figyelembe venni azt a tényt, hogy a távolodó űrszonda
végleg magára marad, s a rádiójelek gyengülése miatt hosszú idő múlva már nem
is lesz irányítható. Erre megoldást jelenthet az űrszonda létfontosságú
részeinek többszörözése, így meghibásodás esetén be tudna kapcsolódni
valamelyik tartalék példány. Azonban túlzott óvatosság esetén az űrszonda nagy
és nehézkes szerkezetté válna, növekedne a szerkezeti anyagok tömege is, ami
miatt a hajtómű teljesítményét is meg kellene növelni. Mindezekből úgy tűnik,
hogy egy megfelelő csillagközi szonda tervezése még hosszú évtizedeket is
várathat magára. A látszat azonban csal.
Az
Interstellar Probe
A Nibiru 1983-as felfedezését követően lázas munkálatok
kezdődtek. Igaz már korábban is alkalmaztak és teszteltek ion-, plazma-, és
atomhajtóműveket, azonban nem ekkora távolságra. Az intelligens
vezérlőrendszerek fejlettségi szintje is lényegesen eltért a maiakétól. Az ár
sem volt közömbös. Mindent egybevetve, alapvetően három fejlesztési irányt
jelöltek ki az Interstellar Probe hajtóművét illetően.
Az űrszonda tömege kb. negyed tonnát tesz majd ki, s a
legközelebbi csillag, a Proxima Centaurihoz vezető út mindössze 1%-ig jut el. A
tervezet bár szigorúan titkos, azért elég sok minden kiszivárgott róla.
Egy ionhajtómű
szerkezeti rajza.
Jelenleg a kémiai meghajtás mellett a legtöbb tapasztalat
az ionhajtóművek használata révén gyűlt össze. A legsikeresebb alkalmazása az
Eros kisbolygóra leszállt NEAR űrszondához köthető. A kormányzat és a honvédség
is ezt a megoldást támogatja, hiszen a NASA-t utasították, 2005-re legyen kész
egy akkora teljesítményű ionhajtóművel, mely a földkörüli pályán 100 tonnát
képes megmozgatni. (Ennél jelentősen kisebb tömeget nyilván jóval nagyobb
sebességre gyorsíthatna.). Ekkora teljesítményű hajtóművel lehetőség nyílik
arra, hogy egy adott égitest körül lefékezve tartós vizsgálatokat lehessen
végezni, majd visszatérni a Földre, s mindezt emberi léptékű idő alatt!
Alternatív megoldásként a napvitorlást vizsgálták meg.
Hihetetlenül vékony, erős és könnyű hártyákat képesek a tudósok előállítani. Az
Űrszonda a Nap felé indult volna, nagyjából a Merkur pálya környékén kibontotta
volna több négyzetkilométer felületű, de mindössze néhány kilogramm tömegű
vitorláját, s a Nap sugárnyomását felhasználva, akár a fénysebesség 10%-ra
gyorsulva, rövid idő alatt elérhette volna a kívánt térséget. A napvitorlával
az volt a probléma, hogy az ide-oda száguldozó kozmikus porszemek széttépték
volna, s a visszaút sem lett volna kivitelezhető egy esetleges probléma esetén.
Csillagközi
szonda magnetoszférikus buborékban.
A harmadik elképzelés már szinte a Csillagok Háborúja
sorozatban alkalmazott technikákon is túltesz. Ez nem mást, mint a földi
magnetoszférát és a napszél kölcsönhatását használná fel. A földi magnetoszféra
a Nap felöl erősen belapult, míg az ellentétes oldalon hosszú uszályként nyúlik
el. A Nap sugárnyomása gyenge ahhoz, hogy magnetoszféránkat letépje, de ahhoz
elég erős, hogy kisebb részeket szakítson le róla. A NASA Marshall
Űrközpontjában, Dennis Gallagher dolgozta ki egy egészen speciális napvitorlás
tervét. Eszerint az űrszondát a körülötte kialakított mágneses mező és a
napszél kölcsönhatása juttatná el a célállomáshoz. Számításaik szerint, egy 15
km átmérőjű mini-magnetoszférára a Föld pályája mentén 1-3 Newton nagyságú
erővel hat a napszél. Ez az erő pedig igen jelentős: három hónap alatt akár
290.000 km/h sebességre gyorsíthatna fel egy negyed tonnás űreszközt. A
magnetoszféra-meghajtás kísérleteit egy 6x10 méteres vákuum-kamrában végzik,
ahol a mágneses teret elektromos tekercs segítségével állítják elő. Ezek után a
mágneses buborékot felfújják ionizált gáz, azaz plazma segítségével, innen ered
a kísérlet neve is M2P2 (Mini-Magnetospheric Plazma Propulsion). Az űrben 1 KW
energiára, s mintegy 1 kg héliumra lesz szükség naponta a buborék
fenntartásához. Ezáltal a napszélből 600 kW energia csapolható meg. A mágneses
buborék egyfajta védőpajzsként is szolgál. A problémát itt is a visszatérés
nehézsége jelenti. A megnetoszféra-hajtású űrszonda nem tudna visszatérni.

Ilyen
mágneskatapultokkal akarják felvinni az űrbe a csillagközi szonda elemeit.
Természetesen Oroszország sem tétlenkedik. Ők a
napvitorlást részesítik előnyben. A titkolózás sem kisebb, mint az óceán
túlpartján, sőt, ha lehet, még szigorúbb. Olyannyira, hogy kísérleti
napvitorlásukat nem is közönséges rakétaindító-állomásról bocsátották fel,
hanem egy tengeralattjáróról, a víz színe alól! Az ősszel végrehajtott teszt
állítólag sikertelen volt. A napvitorlás – ha nem jön közbe sérülés –
gyorsabban célhoz érhet, mint az USA ionhajtóműves űrszondája, csak persze a
visszatérés szinte kizárt. Lehet, hogy nem is cél. Talán egy újabb űrverseny
bontakozott ki a nagyhatalmak között a háttérben.
Az egész emberiség szempontjából nem rózsásak a
kilátások. Az USA hadserege Irak területén porrá bombázta a sumer-magyar
régészeti lelőhelyeket, egyszer s mindenkorra megsemmisítve azokat. Egyiptomban
vízzel árasztották el az avar-hun emlékeket. Mindent elkövetnek hát, hogy a már
napvilágra került tényeken kívül többet ne tudhassunk meg őseink tudásából.
Ezek után milyen szándékkal indulhatnak az „Istenek bolygójára”, arra az
égitestre, ahonnan a magyarok ősei a tudást kapták? Félő, hogy a Holdra
helyezett plakett szavaival ellentétben, korántsem békés szándékkal…
Vissza a nyitólapra
|