|
|
„Szárnyaszegett”
Galamb – (újabb) merénylet a világűrben – a Columbia űrrepülőgép tragikus
végzete |
|
|
|
Kutatási munka anyaga - 2002-ből |
|
|
|
A Columbia (Galamb)
űrrepülőgépet hihetetlen biztonsági intézkedések
közepette indították. Akik elpusztítására törekedtek,
éppen ezért a leszállás folyamán támadták meg. Három
esetben is. Talán külön-külön még túlélhetők lettek
volna a csapások, de együttesen már semmiképp. Újabb hét
ember esett áldozatul sötét erők törekvésének.
1. ábra. A
Columbia legénysége - Kalpana Chavla, Ilan Ramon, William
McCool, Michael Anderson, Laurel Clark, David Brown és RIck
Husband.
A
visszatérés közben valami nem volt rendben. Ezt rögtön tudni
lehetett abból, hogy a rádiókapcsolat váratlanul szakadt meg.
Az űrrepülőgép parancsnoka nyugtázta a balos kanyar
megkezdési manőverét, ekkor mintegy 63 km-es magasságban
jártak Texas állam felett, majd többé már nem hallhatták a
hangját. Kisebb megszakításokkal még valamiféle surrogás
bejött a rádión, aztán semmi. Akik az eseményeket figyelték
ezek után nem sokkal arra lehettek figyelmesek, hogy a
visszatérő Űrsikló felizzik és darabokra szakad. A
legénység életét vesztette.
Ez volt
az űrrepülőgépes repülések sorában a 113. küldetés,
egyben a Columbia űrrepülőgép 28. útja.
A
katasztrófa okáról azonnal megkezdődtek a találgatások,
hiszen a sem a felszállásnál, sem a kéthetes út során
semmiféle rendellenességet nem tapasztaltak. A sajtó
munkatársai szerették volna a világ döbbenettől sújtott
lakosságát minél pontosabb, gyorsabb és szakszerűbb
ismerettel ellátni. Neves szakértőket, űrhajósokat
kérdeztek meg tehát – köztük természetesen magyarokat is
-, akik többsége hihetetlen tájékozatlanságot árult el az
egész űrrepülőgép-rendszerrel kapcsolatban. Így, ahelyett,
hogy az emberek világos képet kaptak volna a lehetséges
okokról, s magáról az űrrepülőgép-rendszerről,
félrevezetések tömegének lettek kitéve.
A NASA
mindeközben mélyen hallgatott. Természetesen őket is
sokkolták az események. Ők minden elképzelhetőt megtettek a
maguk részéről, sőt még annál is többet. A beígért
sajtótájékoztatót félóránként halasztgatták, s aztán
elmondták azt, amit mindenki más is tudott, miszerint semmit
nem tudnak. Ami már ekkor feltűnő volt az a következő:
egyetlen egy neves hírtelevízió vagy a NASA által a
leszálláskor készült videofilmet sem lehetett látni!
Valamennyi hírtévé által bemutatott valamennyi, a
katasztrófát rögzítő felvétel, amatőr kamerákkal
készült. Mindenesetre elgondolkoztató, hogy a leszállás
helyszínén hatalmas apparátussal felvonuló ABC, BBC, CNN, Fox
News, a Sky News, az Izraeli TV-társaság, a NASA, stb. stb.
profi kameráival rögzített felvételek egyikét sem lehetett
látni… Közel két héttel az események után – jelen sorok
írásakor - a nagy tévétársaságok még mindig adósak ezzel.
A
Columbia 16 napos tudományos küldetést teljesített. Mintegy
80 fő kísérletet hajtottak végre. Vizsgálták virágok,
köztük rózsák illatának terjedését, az égés során
keletkező parányi lánggömböket, különböző élelmiszerek,
pl. ketchup tulajdonságainak megváltozását súlytalan
körülmények között, valamint sok-sok kísérleti állat
viselkedését. Ha a tragédia nem következik be, talán
senkinek sem szúr szemet, hogy az indiai születésű Kalpama
Chawlán kívül a legénység valamennyi tagja magasan képzett
katonatiszt volt. A biológiai és fizikai kísérletek mellett
tehát nem kevés szigorúan titkos katonai program
végrehajtására is sor került. A katasztrófa után egy
héttel polgárőrök, katonák és CIA munkatársak ezrei
keresik a „Secret Government Property” (Titkos Kormány
Berendezés) jelzésű tárgyakat.
A NASA a
sokadik halasztás után megtartott sajtótájékoztatón
bejelentette, hogy az űrrepülőgép indításának kezdeti
szakaszán a külső hajtóanyagtartály hővédő burkolatának
egy darabja levált, s ez megsérthette az űrsikló bal
szárnyán a hővédő burkolatot. Az esetleges sérülés a
visszatérés során végzetessé válhatott. Neves szakértők
már az elhangzásának pillanatában belekapaszkodtak ebbe a
bejelentésbe, s azonnal elkezdtek kígyót-békát kiabálni a
NASA-ra, hangsúlyozva az Amerikai Nemzeti és Repülésügyi-
és Űrhivatal felelőtlenségét. Azonban arról megfeledkeztek
az említett neves szakértők, hogy ha az űrrepülőgép
hővédő burkolata már az emelkedés kezdeti szakaszán
megsérül, akkor az űrhajó már a világűrbe sem juthatott
volna ki, hiszen az emelkedés közben legalább akkora, sőt egy
kicsivel nagyobb is az űrrepülőgépet érő terhelés, mint a
visszatéréskor. Erről a tényről a szakértők
megfeledkeztek.
5. ábra. Egy
ábrasorozat 22. darabja. A fekete pontok a már nem működő, a
piros pontok a sérült, a zöld pontok a tökéletesen működő
szenzorokat mutatják a rádiókapcsolat megszűnése előtt egy
perccel. Látható, hogy az egyik kerék már kidurrant, a másik
még éppen nem, s a futómű-kamra valamennyi szenzorja
túlmelegedést jelez, miközben a szárny más részein még
működnek az érzékelők, s a szárnyon magán sincs sérülés
nyoma, kivéve a szárnyvéget, ahová a kisülés sújthatott
A
katasztrófa után egy héttel kutatók modellezték az esetleges
anyagleválás-okozta sérülést. Azt tapasztalták, hogy
többszörösen nagyobb energiájú ütközés sem okozhat
sérülést a hővédő burkolaton. De semmiféle szakértői
tudás nem kell annak belátásához, hogy egy hungarocell
sűrűségű és keménységű leváló darab nem igazán képes
megsérteni egy acélkeménységű kerámiacsempét…
Neves
szakemberek és volt űrhajós állították, hogy ha a hővédő
csempék megsérülnek, netán leválnak, a világűrben nincs
mód arra, hogy erről az űrhajósok tudomást szerezzenek, vagy
esetleg elhárítsák a hibát. Ez a kijelentésük egész
egyszerűen nem igaz! Fontos tudni, hogy valamennyi hővédő
csempe, mind a harmincvalahány-ezer, egyedi azonosítókóddal
rendelkezik. A felszállást követően katonai kémholdak és
távcsövek megvizsgálják, vajon valamennyi a helyén van-e. Ha
nem, az illető csempét felragasztó munkás abban a pillanatban
igen komoly pénzbírságra, netán állásának elvesztésére
számíthat. Szinte minden küldetés alkalmával potyogtak le
csempék, de ez a veszteség soha nem volt számottevő, mint
ahogy most sem. Azonban az űrhajósok minden eshetőségre fel
vannak készítve. Arra is, hogy esetleg a nyílt világűrben
„csempézniük” kell. Az űrrepülőgép rakterében mindig
van egy zsákra való olyan univerzális csempe, melyekkel
nagyobb arányú hibajavítás is kivitelezhető. Igaz, csak egy
leszállást bírnak ki az így felhasznált tartalékcsempék,
de annyi éppen elég.
6a. ábra.
Jól látható az éppen szemből érkező űrrepülőgép, s
mögötte a két fénylő pont. A felső, a
"kondenzcsík" irányában látható, jóval
halványabb.
6b.
ábra. A felső fényes pont eltűnését követően mintegy fél
másodperccel kicsap az űrrepülőgépből az első
látványosabb robbanás.
6c.
ábra. MIközben az űrrepülőgép darabjaira hullik, a második
fényló pont továbbra is követi a lángoló roncsdarabokat, de
nem éri őket utol.
Az sem
felel meg a tényeknek, hogy az űrrepülőgép legénysége nem
lett volna menthető, ha az űrben derül ki a hiba. A meglevő
hajtóanyag-mennyiséggel bármikor elérhették volna az
űrállomást, ahová szkafanderben átszállva megvárhatták
volna az űrállomásra induló következő űrrepülőgépet.
Az
űrrepülőgép legénysége a leszállás közben is ki tudott
volna ugrani az űrrepülőgépből, feltéve, hogy stabil
repülési helyzetben haladnak, s 30 km-es magasság alá
ereszkednek. Sajnos, ennél nagyobb magasságban haltak
szörnyet.
Nem
felel meg a valóságnak, hogy az űrrepülőgépen nincs fekete
doboz. Van. Kettő is. Nem igaz, hogy az űrrepülőgép
pilótája a földön vett telemetrikus adatokból tudta meg –
az állítások szerint legalábbis -, hogy a bal szárny
gyorsabban melegszik. Ha ez igaz lenne, akkor a pilóták ki
lettek volna szolgáltatva a nagy ismeretlennek azokban a
percekben, amikor az ionoszféra alsó határának átlépésekor
megszakad a rádiókapcsolat. Az űrrepülőgépen érzékelők
tízezrei dolgoznak, s közvetítik a pilóták előtti
monitorokra a kért adatokat. Ha valamelyik érzékelő
problémát észlel, akkor pedig az azonnal képernyőre kerül.
Összegezhetjük:
az űrrepülőgép tökéletes épségben ért fel a világűrbe
és tökéletes épségben indult vissza. Akkor hát mi
történt?
Nézzük
mindenekelőtt a szemtanúk beszámolóit!
Valamennyi
szemtanú beszámolója megegyezik abban, hogy „a
katasztrófát megelőző másodpercekben rendkívül erős,
kettős hangrobbanás rázkódtatta meg az épületeket”. Az
űrrepülőgép visszatérésekor valóban keletkezik
hangrobbanás, de csak akkor, amikor az már a leszállópálya
közvetlen közelébe ér, s a 10 km-es magasság alá süllyed.
63 km-es magasságban légkör sem igen van, egyszerűen nincs
tehát, ami „hangrobbanjon”.
A
szemtanúk arról is beszámolnak, hogy „két fényes pont
követte az űrrepülőgépet”. Ennek akkor nem is
tulajdonítottak jelentőséget, hiszen a leszállást
rendszeresen követik vadászgépek. Igen ám, de kb. 800 km-el
arrébb, a leszállópálya közvetlen térségében…
9. ábra. Az
űrrepülőgép egyik manőver-hajtóműve. A bal szárny melegedését már 7 perccel a rádiókapcsolat megszakadása előtt jelezték a szenzorok. A melegedés nem volt túl jelentős, de ha elemezzük az érzékelők mérési eredményeiről nyilvánosságra hozott adatokat, akkor azt a következtetést vonhatjuk le, hogy a bal oldali futómű kamrája nyitva volt a légkörbe lépés megkezdésekor! Ezt a rendellenességet a pilótának észlelnie kellett volna! Hacsak. Hacsak még Kalifornia fölött, mintegy 100 km-es magasságban nem találja el az űrrepülőgépet egy lila színű villámlás…
Egy
nevének eltitkolását kérő fotós kameravégre is
rögzítette a jelenséget. A képeket egyik rokona ismeretségi
körének felhasználásával juttatta el a NASA-hoz. Egy rokona
segítségével, aki egy templomba járt Jack Lousma volt
űrhajóssal. A képeket a vizsgálat lezárásáig nem hozzák
nyilvánosságra.
A fotók előzetes elemzése
szerint „elektromos kisülés” vagy pedig űrszemét okozhatta a különös lila
villámlást. Elektromos kisülés az ionoszférában meglehetősen ritkán talál el
tárgyakat, különösen akkor, ha azok csempével vannak
burkolva. Létezik azonban három fegyver, mely képes mégis
erre: az űrvédelmi program keretében megalkotott automatikus
lézerfegyver-rendszer, a HAARP, illetve a HPM. A HAARP
lényegében egy rendkívül sokoldalú időjárás-fegyver, de
emellett alkalmas emberi agyhullám-befolyásolásra,
földrengések, esőzések kiváltására, de képes a Föld
bármely pontján elektromos kisülést is kelteni. A
Csillagháborús terveknek megfelelően bolygópajzs is
létrehozható általa akár interkontinentális ballisztikus
rakétákkal szemben, akár „kívülről érkező betolakodók
megállítására” – ahogy Bush elnök fogalmazott a
napokban… A HPM szigorúan titkos csodafegyver, a rövidítés
a „nagy erejű mikrohullámú technológia” megnevezést
fedi. Új-Mexikóban fejlesztették ki, ahol röviden csak
e-bombának nevezik. A fegyver lényege, hogy minden elektromos
impulzust blokkol egy mikrohullámú kisülést követően.
Az
űrszeméttel való ütközés sajnos teljesen reális, azonban a
különböző radarrendszerek figyelemmel kísérnek minden egyes
5 cm-nél nagyobb, a Föld körül keringő anyagdarabot,
egészen mintegy 40.000 km-es távolságig. Ha bármilyen
űrobjektumot 5 km-esnél jobban megközelít egy ilyen darab,
akkor az űreszköznek parancsot adnak a pályaváltoztatásra.
Ennyi
ismeret birtokában összegezhetjük a Galamb végső
közelítését.
Az
űrrepülőgép az Indiai-óceán felett annak rendje és módja
szerint megkezdte a leszállást. Amikor magassága körülbelül
100 km-re csökkent erős elektromos(?) csapás érte a gép
hátulsó részét. (Vagy pedig bekapcsolódott az iraki háború
miatt bevezetett "narancssárga riadó", minek
következtében a Kaliforniai Livermore Laboratórium gigászi
lézere tüzelt a "betolakodóra".) Ennek
következtében a bal szárny hátsó részén megsérültek az
érzékelők, s minden bizonnyal kinyílt a bal oldali futómű
kamrájának ajtaja. A közelítés során a csapást szenvedett
bal oldali rész a szokottnál gyorsabban melegedett. Mindössze
percenként 5-10 fokos melegedési többletről van szól. A
nyitott kamraajtók miatt a bal oldali futómű mindkét kereke
kidurrant (túlnyomás keletkezett). Az űrrepülőgép ennek
következtében nem tudott volna betonra leszállni! Azonban a
pilóták igen képzett emberek voltak, a számítógépek is
érzékelték a melegedést, ezért az űrrepülőgép kezdett
kicsit oldalazni, hogy az adott térség hőterhelését
csökkentse. Mindeközben nyilvánvalóvá vált, hogy kidurrant
kerekekkel csak vízre lehet leszállni. Tény, a korábbi 112
repülés alkalmával az űrrepülőgép soha nem ereszkedett
még vízre, azonban erre képes, s a pilóták is ki vannak
képezve vízreszállásra.
12. ábra. A NASA megfogalmazása
szerint a képen látható, a bal szárny futómű környéki
részét "extrém magas hőmérséklet" érte. Jelen
csempék normális hőterhelése a visszatérés során 1000-1300
Celsius fok. Ennek többszörösét kellett elviselniük egy
"külső behatás" miatt. Ekkora hő semmiféleképpen
sem szabadulhatott fel a műanyaghab sűrűségű, a központi
tartályt övező hővédő pajzs becsapódásakor. Sokkal
inkább egy közvetlen közeli külső robbanás, lézersugár,
vagy elektromágneses csapás következtében.
Mivel a
lézerfegyver (a HAARP, illetve a HPM) csapása "nem volt
elég hatékony", bekapcsolódott a másodlagos űrvédelmi
rendszer. Texas állam területéről két rakétát indítottak
az űrrepülőgép felé (Pl. az ASAT – műholdelhárító
rakéta – akár 400 km magasságban és 2000 km-es távolságra
és képes műholdakat megsemmisíteni, mindamellett
néhányszáz kg mindössze a tömege.), valószínűleg két
különböző helyszínről, de nagyjából azonos időben. Az
első rakéta becsapódott az űrrepülőgépbe, míg a második
nem érte el, viszont az első becsapódása után még hosszú
másodpercekig lehet látni a felvételeken amint továbbra is
követi a már darabjaira szakadozó űrhajót.
13.-14. ábra. A 100 km-es
magasságban az első csapást elszenvedett űrrapülőgép bal
oldali futóművének kereke. Jól látható, hogy kidurrant, s
elég rendesen meg égett. Míg a jobb oldali, szinte sértetlen.
A NASA
verziója a start során leszakadó habkönnyű szigetelés
által megsértett szárny belépőélre vonatkozóan egyszerűen
nem igaz. Nem igaz, hogy egy habkönnyű anyag a hihetetlen
mértékben megerősített és kemény szárnyban a legkevesebb
kárt is okozta volna. Nem igaz, hogy az űrben a katonai
radarképeken látható, az "űrrepülőgépről leváló
tárgy" bármelyi merevítő-egység lett volna, hiszen az
űrben, a szárnyprofilról készített képek semmiféle(!)
károsodást nem mutattak. Egész egyszerűen a hulladékot
ürítették ki, mint sok esetben máskor is.
15.-16. ábra. Baloldalt a Columbia
"nem létező" adatrögzítője látható. Jobb oldalt
pedig az erősen károsodott hővédő pajzson talált
"idegen anyag". Sárgás színezete erősen utal az
űrrepülőgépre kilőtt rakéta robbanófejének aktivitását
követő pusztításra.
Hogy
kinek állt érdekében elpusztítani a hét űrhajóst, a 2
milliárd dolláros űrrepülőgépet a rakterében elhelyezett 1
milliárdos laboratóriummal? Azoknak, akiknek az az érdeke,
hogy az űrhajózás titkos fejezetei továbbra is homályban
maradjanak. Vagy pedig egyszerűen valaki
"elfelejtette" közölni az automatikus üzemmódra
állított (hétvége volt!) űrvédelmi rendszerrel a Columbia
paramétereit, mindek következtében a rendszer azt
"ellenségesként" jelölte meg...
17. ábra. A Légierő
Kutatólaboratóriumának „Starfire Optical Range” nevű
berendezése készítette ezt a képet Kalifornia felett 7
perccel a rádiókapcsolat megszakadása előtt. A felvételből
többen a bal szárny sérülését vélik kiolvasni. - Hetekkel
később ismerték be, hogy bizony erősen
"mellébeszéltek", ugyanis a képet egy
amatőrcsillagász készítette.
|
|